ÁL(OM)PÁR

I. Patrick

Szeretem őt, hiszen nemcsak egy jó testvér, hanem szinte a legjobb barátom is, de ez az egy dolog hihetetlenül idegesít benne. Azt tudni kell, hogy Patrickék és mi régebben egy utcában laktunk, és mivel Joey meg az ő születése közt csak pár hónap eltérés van, anyáék sokat jártak össze először csak miattuk. Együtt mentek sétálni babakocsistul, aztán később a bátyámék még mindig együtt játszottak, meg egy oviba jártak. Lényegében együtt nevelték fel a két fiút, ők pedig annyira összeszoktak, hogy a mai napig elválaszthatatlanok.

A végére meg anya és apa nemcsak miattuk voltak Patrick szüleivel, hanem azért, mert az évek alatt nagyon jó barátok lettek.

Később megszülettem én. Eleinte én is sokat játszottam a bátyámékkal, de még olyan fiatalon az a kicsit  több, mint három év pont annyira nagy különbség, hogy ők inkább elvonultak és ketten szórakoztak. Nem volt egyébként ez olyan világraszólóan nagy trauma, én is találtam magamnak akkori legjobb barátot. A lényeg csak az, hogy bár időközben elköltözött a Miller család - aki igazából most is csak két utcányira lakik tőlünk -, még mindig sokat találkozunk, sőt együtt is nyaralunk, mert az egész család jóban van konkrétan mindenkivel. Én egy kicsit mondjuk kilógok, de azért jól érzem magam Patrick szüleivel, az anyukáját meg egyenesen imádom.

És éppen ezeken a kis összejöveteleken szokták szóba hozni a Pattel való nem létező kapcsolatunkat. Ilyenkor szokták mondogatni, hogy mi úgyis együtt fogunk megöregedni, hisz olyan szépek lennénk ketten, meg annyi közös van bennünk. És ilyenkor szoktam elgondolkodni azon, hogy én akkor most felállok az asztaltól és hazamegyek, mert ezt nem hallgatom tovább. Mert az első pár alkalommal még vicces is volt, amikor még én is nagyon kicsi voltam, meg ő is kis pattanásos általános iskolás volt, viszont azóta már sok év telt el, és mindketten felnőttünk. Azóta mindkettőnknek lett külön élete, mindketten megváltoztunk, ráadásul el kell ismernem, hogy az emlegetett srácnak nem éppen a hátrányára váltak az évek. Éppen ezért most már eléggé zavaró, amikor felhozzák, hogy milyen jók lennénk együtt.

Hisz Patrick a gimi istencsászára, a nagymenő, aki bár nem kezd ki a lányokkal, tudja jól, hogy senki sem utasítaná el őt. Nyilván nem, hisz hülye lenne az a csaj, aki így tenne. Patrick bár kicsit zűrös, de egy csupa szív fiú, aki ott segít nekem, ahol tud, ráadásul a kinézete sem utolsó. Épp ezért valaki vagy nagyon imádja őt a suliban, vagy utálja, mert irigy rá, hogy ennyire odavan érte mindenki. Ja, meg vagyok én, a kivétel, a semleges. Aki pontosan tudja, hogy milyen, hisz mégiscsak tizenöt éve van az életemben, éppen talán ezért én ismerem a haverjain kívül a legjobban a suliból, de mégsem vagyunk jóban.

Enyhén megrázom a fejem, és az agyalás helyett inkább kihúzok egy szürke pamut shortot és egy apa régi fekete pólóját a szekrényemből. Mindig ez történik velem. Állandóan elkalandozok, és képes vagyok percekre teljesen kizárni a külvilágot a gondolataimba merülve.

Miután felöltözök, felkötöm egy kócos kontyba a göndörkés hajam, majd bevágom a délelőtti ruhámat a szennyesbe azt remélve, hogy a nyár alatt elkeveredik valahova jó messzire és soha többet nem kell viszontlátnom.

Lerobognék a lépcsőn, mert már kezdek éhes lenni, de a középén megtorpanok egy pillanatra, amikor meglátom Patrick magas alakját a nappaliban. Szóval megint itt van, és velünk fog ebédelni. Hurrá. Hozzászoktam már, hogy konkrétan van külön helye az asztalnál, ami enyhén furán hangzik, de mégis így van. A srác szerintem többet lóg nálunk, mint a saját otthonában.

- Annyira nőies vagy ismét, öcskös - ,,dicséri meg" a szettemet Joey, mire Patrick is felém fordul és elég feltűnően végigmér, én meg szó nélkül engedem el a bátyám beszólását.