A köd, mint a nászfátyol takarja a tó tetejét. A fények fakón látszódnak benne. Nem látsz szinte, mégis úgy véled szép. Szép, mert nem látod azt a mocskot mi benne van. Állsz a korlát mellett, félsötét van mert a város fénylik a víz körül, próbál látszódni neked. Te pedig csodálkozol, míly ámulatba ejtő ez a szépség, ez a vakság, mi haloványan takar, mi szinte teljesen elrejt, mint ruha a testet vagy a tudatlanság a valóságot. Ott állsz, azt hiszed látod a tónak a végét. Ott van, úgy véled rendben van, de nem látod a hullákat a parton, amit a köd takar. Mégsem mész oda megnézni, minek? Úgy hiszed a köd nem véletlen szűkíti látásod, meg vagy elégedve azzal a pár méterrel amit a természet ad. Neked az jó, nem akarsz tovább menni. Élvezed a közeledben lévő fények, tavi hullámok szépét és nem törődsz a többivel, mert úgy véled ez így jó. S mind eközben gyülnek a hullák a távoli parton, mert hagyod látatlanban azt.
