Elemek csatája

1. fejezet

 Akkor még nem tudtam, milyen kép is tárulkozik elém. Elképzelésem sem volt, mi az a lény, ami éppen megmutatkozott előttem, de nem is akartam megtudni. Szemeiben eddig ismeretlen erő csillant meg. Ismeretlen, veszélyes energiák, melyek nem emberiek voltak. Nem csak nem emberiek, egyenesen...

Addig hátráltam, míg a hátam falnak nem ütközött. Akkor, ott úgy éreztem, a menekülés útja az esélyeimmel együtt lett elvágva, és nekem most befellegzett.

- Cassandra... légy jó kislány, és add át a Polléntiát! Végig ez volt a célod, nem igaz? A küldetésed célba ért, gyermekem.

- Ne nevezz így – szűrtem a fogaim között.

Az agyam megállás nélkül kattogott, bármiféle terv vagy ötlet után kutatva. A fegyvereim nem voltak nálam, elfutni valószínűleg nem sok esélyem lenne, de merre is futhatnék? Ha ki is jutok, taktikai előnyben van, hisz körös körül csak víz vesz körbe minket...

- Igaz is – mondta, szeméből szánalom sütött. – Te nem vagy senkinek sem a gyermeke.

Abban a pillanatban a kezemben tartott eszköz izzani kezdett. Úgy fénylett fel, mintha egy csillagot rejtene magában, és úgy égetett, mintha a Lángpalota legforróbb pontja lenne. Ahogy kiesett kezeim közül, földre érkezését olyan lárma kísérte, akárcsak egy harang kettétörését.

- Oh ne... ne most!! – hallottam az előttem tornyosuló alak eltorzult hangját.

Hosszú, fekete hajába, melybe néhol a türkiz változó színe keveredett, belekapott egy hirtelen légáramlat, ami engem a terem másik végébe repített, ő azonban csak állt rendületlenül, sosem látott dühödt arckifejezéssel az arcán. Hosszú, sötét karmai előre lendültek, hogy megkaparintsa a Polléntiát. Az eszközt, amit elvesztettem, az eszközt, amivel az egyetlen feladatom volt, hogy eljuttassam Alaricnak. Alaric pedig...

Minden erőmet összeszedtem, hogy képes legyek felállni valahogy. A fájdalom úgy hatolt a testembe, mintha belülről akarna felemészteni, a fejem pedig úgy lüktetett, mint még soha. Azt is jól éreztem, ahogy a nyakamba csorog a vér, a saját vérem.

Ekkor azonban fényár töltötte be a helyiséget, sokkal erősebb, mint amit a Polléntia korábban árasztott. A karomat a szemem elé kaptam, de a szemhéjamon is áthatolt a vakító fénysugár. Mikor kinyitottam, a szemem világa egy pillanatra sötétségbe burkolózott, majd homályos képekként ugyan, de megláttam őket. Négy árnyalak, hatalmasok és erősek, akik olyan energiát sugároztak, melyet emberként nem foghattam fel teljes valójában. Ők voltak azok...

Na de ne szaladjunk ennyire előre! Ez az egész jóval korábban kezdődött, bonyolult, kalandos, és olykor (gyakran) életveszélyes helyzeteket magába foglalva. Hónapok teltek el csupán, mióta az unalmas, fővárosi életem fenekestül felfordult, és Sherából a lázadók táborába kerültem, közel elsüllyedtem a déli mocsárvidéken, belekeveredtem a meranai maffia egy ügyletébe, és országunk nagyjából egészében keresett szökevénnyé léptem elő. Jól hangzik, igaz? Na de el is mesélem, hogy kezdődött ez az egész...

- Jasmine, elég legyen ebből! Add szépen vissza!

- Bocsi, hercegnő, nincs kedvem! – mondta legjobb barátnőm tettetett sértődéssel.

Aztán pedig elfutott. Nagyon érett viselkedés, tudom. Én azonban utána futottam. Végigvágtáztunk az egész utca hosszán, utána egy másikon, és egy másikon. Néhány nemes kisasszony megcsóválta a fejét minket elnézve, de figyelmen kívül hagytuk őket. Az is elég nagy koncentrációt igényelt, hogy ne essünk arcra a macskakőben! Így ment ez egy darabig, azonban a központi parkot elérve alkalmasnak találtam az időpontot, és rávetettem magam a barátnőmre. Ő arccal a fűbe esett, én pedig rá, így miután ő lelökött magáról, még köpködhettem is a számba ragadt barna hajszálait.