^Marvel Oneshots^

^Dr.Strange^(K)

  Egyik ilyen alkalommal egy hatalmas, és eléggé fura épületet láttam meg az utca végén. Néhány ablakán keresztül lámpafény szűrődött ki. Végigvezettem rajta a tekintetem, egészen a nagy kör alakú ablakig, ahol épp abban a pillanatban oltották fel a fényt. Kicsit meghökkentem, olyan volt, mintha csak miattam történt volna. Viszont ez azt jelentette, hogy a lakók még ébren vannak. Próbáltam rájönni mi lehet az épület célja; talán árvaház? Beharaptam az alsó ajkam, és mielőtt átgondolhattam volna, átszaladtam az úton, majd fel a lépcsőn és egy kis hezitálás után megnyomtam a csengőt. Idegesen toporogtam lehajtott fejjel amíg vártam. Nem telt bele sok időbe, hogy valaki kinyissa az ajtót.

- Elnézést, hogy... - néztem fel az illetőre, de mikor megláttam, egy döbbent sikkanás hagyta el a számat. Hátrébb léptem egyet, gyorsan pislogtam párat, hátha csak képzelődök, de nem történt semmi. Ugyanúgy egy piros köpeny lebegett előttem.

- Ugye csak a fáradság teszi ezt velem? - tettem fel a kérdést elfojtott hangon.

- Nem igazán - jött a válasz. Egy pillanatra leesett az állam, mikor azt hittem, a köpeny beszél hozzám, de akkor megjelent az ajtóban egy majdnem teljesen kopasz, feketeöves harcosra hasonlíto férfi. - Mit szeretnél? - vonta fel egyik szemöldökén.

- Öhmm...most már nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék bármit is - kezdtem lassan hátrálni. A fura fickó sóhajtott egyet.

- Látod, ezért mondtam, hogy sose nyiss ajtót! - fordult mérgesen a...köpenyhez, ami megsértődve arrébb repült.

- Én, szóval, nekem most mennem kell - mutogattam a hátam mögé, és azon voltam, hogy eliszkoljak, de egy hang megállított.

- Wong, engedd be!

  A hanghoz hamarosan személy is társult. Kishíján újra eltátottam a számat mikor megláttam. A férfi legalább 180 centi magas volt, és azokkal az igéző szürkészöld szemeivel majdnem a lelkemig hatolt.

- Ömm, én nem szeretnék kellemetlenséget okozni - tűrtem zavartan a fülem mögé egy esőszagú, barna tincset.

- Láttalak az ablakból. Elveszett vagy - jelentette ki.

- Hát, ezt nem épp így mondanám - vontam össze a szemöldököm, de végül sóhajtva megadtam magam. - Jó, igazából szükségem lenne szállásra az éjszakára, mert...eltévettem és fogalmam sincs hol vagyok - ismertem be, összeszorított szájjal.

- Szerintem ez megoldható. Nem szoktunk vadidegeneket beengedni a szentélybe, de...-akadt meg egy pillanatra a férfi - mindenkinek szüksége van a segítségre néha.
Elgondolkozva néztem a szemeibe.

- Jöjjön be. Meghúzhatja magát itt az éjjelre - lépett arrébb, hogy be tudjak benni. A másik férfi, azaz Wong, kissé szkeptikusan méregetett, de látszott, ki a főnök.

Az átázott bakancsommal beléptem az ajtón. Azonnal megcsapott a meleg, ami szinte a megváltást jelentette számomra akkor.

- Dr.Stephen Strange - nyújtotta felém a kezét. Egy kis hezitálás után vizes kezemmel megfogtam az övét, és kezet ráztam vele.

- Lorin Davis.

  Stephen bólintott, majd a másik hapsira nézett.

- Wong, kérlek, mutasd meg Ms.Davisnek a fürdőt, és a vendégszobát.

- Mutatom - sóhajtott egyet, és jelzett, hogy menjek utána. Követtem őt, de még egyszer hátránéztem az emberre aki beengedett.

  Nem tudtam mi vezérelte arra, hogy ne küldjön el akkor éjjel. Viszont ma már ha akarna se tudna szabadulni tőlem. Azóta a nap óta oszlopos tagja lettem a "csapatnak" ami Wongból, Stephenből és belőlem áll. Úgy alakult, hogy azután reggel is ott kellett maradnom, mert a vihar újra feltámadt, és riasztást adtak ki az egész városra. Aztán meg valahogy mindig visszataláltam a szentélyhez. Így alakult, hogy Stephennel ez idő alatt, nos, megismertük egymást, és hamar már a harmadik éve lesz, hogy együtt vagyunk. Most is az asztalnál ülök, a zöld teámat kavargatva, amire ő szoktatott rá. Motoszkálást hallok az ajtónál, így odafordulok. Stephen jön be a konyhába, de azonnal feltűnik, hogy valami nincs rendben. Az arca meg van feszülve, a szemöldökét enyhén összevonja. Akkor szokott ilyet csinálni, mikor valami nagyon gyötri belülről. Rám sem nézve, elmerülve a gondolataiban lép a pulthoz és tölt magának is teát.