Hastagek

#4: Levél

                                               Kedves Emma!

A legutóbbi levélváltásunk óta meglehetősen sok idő telt el. Még azon a napon el akartam küldeni válaszomat a küldönccel, de a sors folyamatosan közbeszólt. A mostani helyzetre való tekintettel már abban sem vagyok biztos, hogy a küldeményem eljut-e hozzád.

Sajnos a háború kezd egyre jobban elmérgesedni. Pár héttel ezelőtt újból kihirdették a kijárási tilalmat, illetve mindenkit az óvóhelyekre küldtek. Ennek már jó ideje. Eleinte még elég gyorsan teltek a napok, mivel folyamatosan sérülteket és betegeket kellett ellátni. Viszont előbb-utóbb lelassulnak a dolgok, a páciensek elfogynak, így ránk, ápolókra is a monotonitás terhe ül. Ha az ember sokáig van egy helyen, akkor elfelejti az idő fogalmát. Azóta itt ülünk, várunk. Néha megremeg a föld, s a mennyezetről szürke porfelhő hull alá, ahogyan az orosz vadászrepülők ledobják bombáikat.

Minden egyes nap ugyanazokat a dolgokat csináljuk. Reggel ellátjuk az alanyokat, utána pedig szabadok vagyunk. Eleinte még beszélgettünk, tervezgettünk, próbáltuk megfejteni mi fog történni ezután, elképzeltük, hogyan fogunk újjáépíteni mindent. Viszont lassan kifogytunk a beszédtémákból, csak a pletykákat vártuk, ami napi hírforrásként szolgált. Fogalmunk se volt afelől, hogy a hallottakból mennyi igaz, de a rezgésekből arra következtettünk, miszerint a velünk közölt rémségek valósnak bizonyulnak. Az ittlévőkön a félelem és a pánik kezdett eluralkodni, mivel a legtöbbnek férje, fia, apja, testvére, unokája harcol a fronton. Aggódnak értük, hiszen kilétükről semmilyen pontos információ nem áll a rendelkezésünkre. Próbáltuk őket nyugtatni, de valamikor a kegyes hazugságok mit sem érnek, ha ismerjük az igazság kegyetlenségét.

Remélem arrafelé a tanyán sokkal békésebb minden, és megkímélnek titeket a háború hullámai. Az utóbbi időben egyre inkább a saját gondolataink az egyetlen társaságunk. A többséget már nagyon régen halottam beszélni, egyesek meg csak akkor ejtenek hangot, ha nagyon muszáj. Ennek leginkább a rettegés az oka. Az emberek nyugtalanok, mivel bármely pillanatban ránk törhetik az ajtókat, hogy mindenkit egyenkét a földbe tapossanak. Az óvóhely csendességét a szomszédos ágyon fekvő kisgyermek szokta megtörni, ilyenkor az anyuka gyorsan lecsendesíti, nehogy bárki meghalja. A feszültség kezdett egyre tapinthatóbbá válni, mindenki már ment volna innen a felszínre.

Két héttel ezelőtt elcsendesült minden. Több órán át halgatóztunk, hogy történik-e valami odakint. Végül az ajtók kinyíltak, végre friss levegőt szívhattunk tüdönkbe.

A várost szinte teljesen lerombolták. Az áhított üde oxigén helyett, csak por keringett. Az emberek elszörnyedve figyelték, mivé vált az otthonuk. Valamennyien kivonultak, megpróbálták menteni a menthetőt. Akkor történt az utolsó hullám. Az ellenfél megvárta, meddig mindannyian nyílt terepen vannak, s csak akkor robbantottak. Bombákat dobtak az emberek közé. Sokan meghaltak, még többen megsebesültek. Szirénák fülsüketítő hangja töltötte meg a légteret. Emberek kiáltoztak, mások zokogtak rokonaik élettelen teste mellett. Igyekeztünk mindenkit megmenteni. Bár felkészítettek minket arra, hogy a munkánk során képtelenség minden egyes személyen segíteni, viszont amikor a való életben hal meg az ember karjai között a páciens, az leírhatatlan érzés. Egyszerűen nem tudsz mit mondani a hozzátartozóinak, hiszen te voltál az, aki a hamis remény szikráját beléjük ültetted, most pedig neked kell elmondani a rossz hírt, szembenézni azok haragjával, gyűlöletével.

Most már tudod, miképpen egy ápolónak soha nem ér véget a munka. Amikor már azt hinné az ember, lassan lenyugodhatunk, s ettől rosszabb nem lehet, akkor történik mindig valami, ami még ezen is túltesz.

Az utóbbi pár napban az ellenség visszavonulót fújt. A törmelékek eltakarításában segédkezem, valamint az utcákat járom pár katonával túlélők után kutatva. Néha megállok, akár csak egy pillanatra is, s eltűnődöm azon, hogyan képes az emberi természet ilyet kegyetlenségre. Olykor egy-egy háztetőn keresek menedéket, azt a látszatott keltve, miként éppen a munkámat végzem. Pedig jól tudom, a házban nincs senki, ha pedig van is, akkor csak a teste, mivel a lelke továbbvándorolt egy jobb helyre. Én ilyenkor mindössze nyugalmat keresek, mi módon legalább egy kicsit ne kelljen foglalkozni az élet problémáival. Ahogyan végigpásztázom a romos, törmelékkel teli utcákat, az ide-oda rohangáló embereket, eltűnődöm azon: mi lett volna akkor, ha nem ezt az utat választom, és nem futkosok a saját makacsságom után? Valószínűleg most otthon lennénk, nem törődnék az itteni dolgokkal, valamint neked se kellene minden egyes nap aggódnod értem. Semmi esetre sem kéne abban reménykedned, hogy semmiképp se fognak táviratot kézbesíteni a részedre az én halálhíremmel.

De általában csak én szoktam mesélni magamról, úgyhogy itt az idő, te is regélj a vidéki életről. Milyen az élet a tanyavilágban? Bízom abban, miként a csatározás nem okoz túl sok gondot a környéken. Reménykedem abban, miszerint ezentúl több levelet tudunk majd váltani egymással.

Várom válaszodat.

Szerető testvéred,

Mary.