HIBA

Szilveszter

Tudjátok van az az érzés, az a bizonyos. Nem is fájdalom, nem is bánat, de még csak nem is szomorúság. Talán az elkeseredettség a legjobb szó arra, amit most érzek. Nem szeretem azt amikor valaki azon tanakodik, hogy "Mi lett volna, ha...?", de most én is beleestem ebbe a csapdába és folyton folyvást ezen jár az agyam. Mi lett volna, ha akkor és ott valami másképp történik? Mi lett volna, ha több bátorságom van felszólalni és máshogyan cselekedni? Hát valószínű, hogy most nem lennék itt és nem osztanám meg veletek ezt. De úgy gondolom, hogy ez akár másoknak még intő példa is lehet, mit NE csináljanak ilyen helyzetekben. Tehát akkor kezdjük az elején.

Minden akkor kezdődött, amikor (én buta) elhatároztam, hogy elmegyek bulizni szilveszterkor. Gondolom el sem kellene mondanom, hogy miért döntöttem úgy, hogy megyek: egy 16 éves lány mindenképpen menőnek akar tűnni az idősebb haverjai előtt (pláne, ha azok még ráadásul fiúk is). Nagyon vártam. Tényleg. Elmondhatatlanul. Anyukám dobott el a vonatig, egész odaúton azt mondogatta vigyázzak magamra, ne igyak, meg még hasonló szülős szövegeket.
Egy városban lakom azzal a sráccal, aki annó nekem eléggé bejött, ám ő csak olyan...hogy is mondjam?!...pótlék volt nekem azt hiszem. Pótolni akartam valakinek a hiányát. Sőt, nem is a hiányát, hiszen sosem voltunk együtt, csak én ábrándoztam arról, hogy valaha is lesz köztünk valami.
Szóval volt ez a fiú: Peti, aki akkoriban tetszett. Miután megvettem a jegyemet a vonatra, kisétáltam az épületből, majd feltűnt, hogy ott, nem messze tőlem Peti ácsorog és a telefonját nyomkodja. Bizonyosan nekem írt...igen, úgy rémlik nekem próbált írni, hogy hol vagyok, ám nincs mobilnetem, tehát nem láthattam az üzenetet, csak otthon. És úgy tettem, mintha a valóságban őt sem látnám. Szerencsére hamar észrevett, majd odajött a kedvesen vigyorgó arcával, egészen közel és két puszival köszöntöttük egymást. Nem telt el sok idő, jött a vonat, mi felszálltunk és elindultunk egy fergeteges buli reményében Budapest irányába. Talán két vagy három megállót mehettünk, mikoris Domonkos és Patrícia szálltak fel a vonatra. Patrícia az én volt osztálytársam és egyben akkoriban az egyik legjobb barátom is volt. Régen láttam már és nagyon megörültem neki, szóval az egész utat végigcsacsogtuk.
Kelenföldön szálltunk le a vonatról, onnan metróval mentünk tovább. Mikor a metróról szálltunk le, találkoztunk Patrícia barátaival, velük folytattuk utunkat villamoson. Végül busszal utaztunk és utána egy hosszabb gyaloglással ért véget az odautunk. Végig kellemes vihorászás, ismerkedés ment, így nem unatkoztunk.
Szóval egy idő után odaértünk a lányhoz aki tartotta a házibulit. Bementünk a házba, (mivel ismeretlen társasághoz mentünk) bemutatkoztunk egymásnak, lepakoltunk és elkezdtük azt amitől Anyukám óva intett: az ivást. Először is, mivel elvesztettem egy fogadást, húzóra kellett meginnom egy doboz sört. Ezzel még semmi gond nem is volt. Beleittam a fiúk (Peti és Domonkos) gin tonicjába. Ezután is még nagyon jól éreztem magam, semmi változás nem volt észrevehető rajtam...én se éreztem semmi olyat amit ne kellett volna. Majd elkezdtünk sörpongozni, fiúk a lányok ellen. Kedvenc bulijátékom, esküszöm. Remekül indult, majd a "csapatomból" már nem voltak olyan lelkesek az ivással kapcsolatban, szóval bevállaltam egy rakás ember helyett az ivást. Na itt már úgy éreztem, becsiccsentettem. Igaz, ami igaz: tényleg jó irányba haladtam a májgyilkolás felé. Kezdtem túlzásba is esni, amikor megint játszottunk, de most más csapatfelállással. Végül egy radiátornak támaszkodva álldogáltam Domonkos mellett. A játéknak vége lett, telt az idő...és mit tesz két viszonylag ittas tinilány amikor rábukkan odakinnt egy trambulinra? Hát persze, hogy nekiáll trambulinozni. Patri (Patrícia) és én, úgy kb. 10 percet ugrálhattunk visítozva, meg hülyeségekről fecsegve. Aztán az én részeg énemnek leesett, hogy ez lehet másnak is tetszene. Szóval kimásztam a trambulinból és beszaladtam Petiért meg Domiért (Domonkos). Azok persze kaphatóak a hülyeségre, egyből mentek is ugrálni. Én meg kívülről figyeltem őket, meg azt, ahogy egy idő után a házigazda szólt nekik, hogy ezt nem kéne egy gyerektrambulinban, aminek ugyebár súlykorlátja van. Kuncogva figyeltem az eseményeket.
Később odabent feltűnt, hogy Peti egy lánnyal smárol (akiről gondolom mondanom sem kell, hogy nem én voltam...), ezen persze elkeseredtem és Domonkos mellett állva ennek hangot is adtam. Ő persze rávágta, hogy ne foglalkozzak velük. Meg is fogadtam, elkezdtem másra fókuszálni. Például arra, hogy Patri kezdett teljesen kész lenni, össze-vissza beszélt, mászkált...finoman mondva leitta magát a sárgaföldig. Szóval elkezdtem kaját tunkolni belé, miközben én ittam még valakinek a valamilyéből, mert már kezdtem "kijózanodni". Vannak események, amik már közvetlenül az este után se voltak világosak, nemhogy most, kb. egy évvel később, szóval történtek még dolgok bizonyosan, de ami teljesen megmaradt az az, hogy egyszercsak kimentem a kertbe. Kimentem, mert láttam, ahogy Peti azzal a bizonyos lánnyal smárol, és ahogy Domi nyomul Patrira és kezdett kicsit sok lenni. Próbáltam tisztábban látni a hűvös levegőtől, kicsit ki akartam szellőztetni a fejem. De ekkor egy fiú (akit nem ismertem) kijött, leült mellém egy padra és azt mondta meg fogok fázni. Erre bementünk, felvettük a kabátjainkat, majd újból kimentünk. Ahogy ott üldögéltünk, beszélgettünk, ismerkedtünk egyszercsak olyat tettem, amire a mai napig nem vagyok büszke. Megcsókoltam. Nem tudom milyen megfontolásból, vagy miért...egyszerűen csak megtettem. És most sok emberben felmerülhet a kérdés, hogy ezt miért szégyellem még most is. Hát erre a felmerült kérdésetekre, Kedves Olvasók, az a válasz, hogy ezzel még nem ért véget az este. Azért bánom, ami utána jött. Azután, hogy megcsókoltam, bementünk és valahogyan elkerültünk egymás mellől és valahogy odakeveredtem Domi mellé, aki már nem fűzögette Patrit. Beszélgettünk meg ilyenek, aztán feltűnt, hogy a többiek elkezdtek készülődni az éjfél miatt. Már csak körülbelül három perc lehetett hátra, amikor nekem feltűnt, hogy a terasz tök üres, senki nincs ott és onnan tökéletesen lehet látni a tűzijátékot. Szóval megkérdeztem Domit, hogy nem megyünk-e ki. Válasz helyett kinyitotta az ajtót, én kiléptem a harisnyás lábammal a hideg kőre, ő pedig követett.
Odaléptem a korláthoz és ezután jön az a rész ami miatt bánom a csókot azzal a sráccal, akinek igazából a mai napig nem tudom a nevét. Domi mögém lépett...teljes mértékben mögém...úgy igazán mögém. Átkarolt. A szívem a fülemben dübörgött, ennek ellenére tisztán hallottam, ahogy a többiek odabennt visszaszámolnak. Lassan megfordultam a karjaiban úgy, hogy a hátam a korlát felé, a mellkasom pedig Domi teste felé volt. És nem csak úgy volt, hanem szabályosan neki voltam szorítva. Az arcom röhelyesen közel volt az ő arcához. Majd hallottam az "öt, négy, három, kettő, egy" szavakat és pár pillanattal később éreztem a száját a számon. Azt hiszem ez volt az a pillanat, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Ugyanis pár héttel előtte megbeszéltük, hogy mi mindig is csak barátok leszünk, soha annál több. És én tartottam is magam ehhez, hiszen akkor amikor ezt beszéltük, nekem ő már nem jelentett semmit. Előtte a lelkemet is eladtam volna, annyira odavoltam érte. Egy évig tartó "rajongás" után feladtam egy olyan busz után való futást, ami nem volt hajlandó felvenni és elkezdtem másokra is nyitott lenni. Ekkor jött Peti, meg a mi kis incidensünk. Aztán pedig most itt volt ez a szilveszter és sikeresen a feje tetejére állított mindent.
Tehát megcsókolt. Úgy igazán. Közben megszólalt, hogy "Boldog újévet", én pedig ugyaezt mondtam neki, de jóideig nem hagyta el más mondat a szánkat. Tántorogtunk egyik korláttól a másikig, teljesen megfeledkezve a tűzijátékról, a környezetünkről, a többiekről odabennt. Egyszercsak megkérdeztem, hogy "Nem úgy volt, hogy mi csak barátok vagyunk?", erre pedig azt a választ kaptam, hogy "De, úgy van." és folytattuk. Felültetett az ablakpárkányra is, teljesen belemerültünk, majd a józan eszem hozott vissza a valóságba, mikoris feltűnt, hogy reszket. Ő nem ivott annyit, érthető volt, hogy szétfagy. És bár én az alkohol mennyiségéből adódóan egy csepett sem fáztam, bementünk.