Farkasokkal futok

1.fejezet: Első pillantás

*Narah*
-Apu! Anyu!
-Mi a baj, kicsim? Történt valami?-jött be egy baseball ütővel anyu.
-Nem találom a távirányítót.-rágtam a hüvelykujjam, hogy elnyomjam a nevetésem hangját.
-Oh. Talán, ha összepakolnál a szobádba.—szedte össze a plüsseimet.—Akkor könnyen megtalálnád.-adta át a távirányítót, amit a földről vett fel, a játékaim alól.
-Szeretem a rendetlenséget.-ültem törökülésben, a kezeim a lábaim előtt, miközben anyára nézek, hatalmas mosollyal, kicsit kidugott nyelvvel.
-Kicsim, nagyon szeretlek, de ideje lenne odaadogatni a játékaidat a szegényeknek. A korodhoz képest, túl érett vagy ennyi játékhoz.-puszilta meg a fejem. A szüleim nem írattak be bölcsödébe, se óvodába. Itthon tanítanak és valóban nem egy átlagos 5 évesként gondolkozom vagy cselekszem.
-De anyu...-nyavalyogtam, mivel egyszerűen megszállotja voltam a puha plüssöknek, amiket részben alvókának használok. Egyszer, amikor apa bejött a szobámba, nem talált és elkezdtek keresni, miközben az ágyamon voltam a puha halom alján.
-Légyszíves, tedd meg. Kezdhetnéd ezzel a hatalmas farkassal.-tartotta a kezében a 150cm hosszú állatkám, ami fekvő helyzetben volt megalkotva.
-Nem! Őt nem adom!-kaptam ki anyu kezéből, hanyatt esve.
-El sem bírod. Miért ragaszkodsz hozzá ennyire?-kérdezte, miközben levette rólam és az ágyamra helyezte, ahová sietősen felmásztam, megölelve a barátom.
-Nem tudom. Egyszerűen biztonságban érzem magam vele. Mintha...mindig vigyázna rám. Minden játékomat feláldoznám érte.-simogattam meg a fejét.
-Nevet adtál már neki?
-Nem. Meg várom a megfelelőt. Amit ha meghallok, azt mondom: Ez az igazi.-sóhajtottam.
-Mi a baj?-ült le az ágyam szélére.
-Annyira unatkozom idebent. Kiszeretnék menni, az erdőbe.-néztem ki az ablakon.
-Tudod, hogy oda nem mehetsz. Nagyon veszélyes ott, egy ilyen pici lánynak.—nyomta meg az orromat, ami után nevetéstől zengett a szoba.—De most komolyan. Kicsim, nem mehetsz az erdőbe. Még a környékére sem.-változott meg a hangulata. Nem tudom, hogy csinálja. Nevet és hirtelen kapcsol át...varázslatos, nekem ez soha nem ment.
-Rendben.-húztam a számat, a takarómat gyűrkészve.
-Köszönöm. Ha kiválogattad a játékaidat, hozatok fagyit, Sandrával.
-Fagyi!-tapsikoltam örömömben. Összeszedtem sok-sok felesleges játékot, majdnem 2 óra alatt. Azt hittem hamarabb elkészülök, habár nem gondoltam volna, hogy az ablakomon fogok kitekinteni, percenként. Nagyon vonzott engem a kinti világ, az erdő, az állatokkal. Mintha valami hívott volna. Ez a hívás, túlzottan is csábít engem, így eldöntöttem, hogy kiszökök. Kilestem a szobámból, körbenéztem, hogy a szüleim a közelben vannak e. Amikor tiszta volt a terep, úgy döntöttem kiosonok. Felkaptam egy kabátot és egy cipőt, majd az ajtóhoz siettem.
-Hova ilyen gyorsan kisasszony?-buktam le, pedig márcsak egy kicsi hiányzott.
-Én csak...—kerestem magyarázatot, amikor csengettek.—meg akartam nézni ki az.-nyitottam ki az ajtót.
-Na ki hozott fagyit?
-Sandra!-öleltem meg, jó szorosan. Nagyon szeretem Sandit, mert mindig felvidít, ha szomorú vagyok. Igaz, sokat dolgozik, de ha szabadnapos akkor mindig meglátogat.
-Szia.-köszönt anyu is. Miközben ők a számlán vitatkoztak, én megláttam egy állatot a távolban. Nem is akármilyen állat volt, egy farkas.
-Anyu!-sikítottam fel, a kabátját ráncigálva, mellette ugrálva.
-Mivan kicsim?
-Láttam egy farkast! Ott!-mutattam arra, ahol láttam és látom, mivel még akkor is ott állt, amikor anyának sipákoltam.
-Sandra, szerintem gyere be. Beszélgessünk.-húzta Sandi karját, meg az enyémet is.
-De anya!-ellenkeztem, de a kis termetemmel, jelenleg nem tudok mit csinálni.
-"Helios"-hallottam a szél susogását.
-Ez az igazi...-súgtam, mosolyogva. Amikor visszanéztem volna a farkasra, már nem volt ott.