Istenem, az agyamra mész!

Mit keresel itt?

Halk nyöszörgéssel ébredem. Valaki bökdös. Egy kómás fóka életerejével tolom félre a lábammal. Tuti a macska piszkál.

– Mila.

– Mila.

– Mila.

– Hagyjál...

– Kelj, már fel.

Na, várjunk. Nekem nincs is macskám. A felismerésem szikrájára riadtan ugrom fel az ágyamra. Hátra dobom a vörös loboncom, hogy lássak is valamit, és akkor megpillantom. Ott áll ő. Loki! A matracom mellett ácsorog, és rosszkedvűen méreget, mint aki máris a pokolba kíván. Reszketve hátrálok az ágy végébe, hátamat a falnak vetem és az első dolgot, amit az ágyban ér a kezem a fejéhez hajítom. A párna az arcának csapódik, aztán a földön puffan. Loki nem moccan. Unott hangon kérdi.

– Ennyi?

– Bakker, te mi a kénköves poklot keresel itt?! Nem is létezel!

Rezignáltan áll, mint akinek világi átok, hogy itt kell most állnia előttem.
– Látod az őszinte lelkesedést az arcomon? Komolyan azt hiszed, hogy önszántamból vonszoltam magam idáig?

– Oké, ez nagyon para – térdelek fel, és közelebb kuszva megbököm a karját.

– Az én vagyok.

A vállát.

– Az is.

A hasát.

– Elég lesz.

– Hogy kerülsz ide?

– Te hívtál – von vállat. Értetlenül bámulok. – Idézem. "Inkább szolgálnám Lokit egy álló éven át, csak ne kelljen egy egész napig még elviselnem téged!"

– Hát, azt csak úgy mondtam... – hebegem zavartan.

– Azt felejtsd el. Te szólítottál, ezzel megidéztél. Alkut ajánlottál, a kívánságodért cserébe, amit teljesítettem. Záradék, pecsét, dátum, aláírás mi egymás.

– Dehogy idéztelek! Nem volt se gyertya, se temető, se szeánsz, se semmi...

– De kimondtad a nevem.

– Hát, igen.

– És hozzá tetted, hogy inkább.

– Na, ja.

– Nos, én eltüntettem az öcsédet egy egész napra, teljesítettem az alku rám eső részét. Cserébe egy évig a szolgálatomban állsz.

– Mi vagy te az ördög?

– Ha neked úgy tetszik – von vállat.

Az órára pillantok, és mikor meglátom, hogy fél nyolc is elmúlt rögtön kipattanok az ágyból.

– Jézusom!

Egyből a szekrényhez rohanok, kikapkodom az első kezembe akadó farmert és felsőt, mielőtt végleg elkésnék.

– Most mit csinálsz? – fordul utánam.

– Épp elkésem!

– Szentséges Fa! Figyeltél rám egyáltalán?

– Persze! De most rohadtul nem érek erre rá.

– Momentán hidegen hagy.

– Momentán engem meg nem érdekel, dolgom van, és nincs most időm veled lógni!

– Jól van – dobja le magát a fotelomba – Van egy egész évünk, én ráérek.

Háborogva fordulok felé.

– Ugye most csak viccelsz? Nincs valami dolgod? Elfoglalni a trónt, borsot törni valaki orra alá, idegesíteni a bátyádat?

– Nincs. Ráérek.

Gyanakvón méregetem, ahogy kényelembe helyezi magát, és a mellette álló szekrény tetején pihenő kacatjaimat kezdi babrálni.

– Hát, ez nagyon gyanús – fonom össze a karjaimat. – Miben mesterkedsz? És hol az öcsém?

– Ne aggódj, él még, csak jól kialussza magát.

– És te? Itt fogsz ülni az üres lakásban, amíg haza nem jövök?

– Vagy, veled is tarthatok!

– Azt biztos nem.

– Nekem itt is jó. Gondolom nincs semmi rejtegetni valód – húzta ki szekrényem felső fiókját, amiben a fehérneműk egy részét tárolom.

– Nincs – csuktam vissza.

– Aucs!

– Ne turkálj, nem illik!

Magasba szaladnak szemöldökei és könnyedén felnevet.

– Ehehe! Tipli van kislány, el fogsz késni.

Ránézek az órára. Bakker már háromnegyed nyolc is elmúlt!

– Basszus! Ez az egész a te hibád! – förmedem rá, majd sietve kinyitom a fehérneműs fiókot, és gyorsan kikapok belőle mindent, amire szükségem van.

– Hát, hogyne. Annak semmi köze a dologhoz, hogy hajnalig sorozatot néztél. Ha nem ébresztelek fel, még most is húzod a lóbőrt.

Mit se törődve a zagyválásával robogom ki a fürdőbe.

– Légy hálás, mert...

Azzal rácsapom a fürdőszoba ajtót.