John Mascoln a nevem. Tudom, kicsit furcsán hangzik, de vérfarkas vagyok. Angliában, egy kicsiny városban lakom a Pennine-hegység lábánál. A település nevét nem tudom, én egyszerűen csak Területnek hívom. Szép hely, legalábbis emberek számára. Van minden, ami kell: szép házak, nyugalmas utcák, tömegközlekedés, munkahelyek, sőt, az Oxford Egyetem kihelyezett parapszichológiai tanszéke is. Mondanom sem kell, nem véletlenül tették ide a székhelyét. A Területen csak úgy nyüzsögnek a természetfeletti jelenségek. Elhagyatott, szellemjárta házak mindenütt, amelyekben valóban hemzsegnek a szellemek. Ismerem mindegyiket, egyik sem ártalmas, még az embereket sem riogatják. Rajtuk kívül élt még itt néhány éve egy vámpír, de kimúlt szegény. Egy tüdőgyulladásos ember vérét szívta ki, és a kór őt sem kímélte. Annyira legyengült, hogy még az idő múlásával sem volt tisztában, és a hajnal az utcán érte. Szomorú vég. Azóta egyedül uralkodom ezen a hatalmas vadászterületen. Vetélytársam nincs, a tündérek és az erdő vad szellemei nem óvakodnak be az emberek világába. Ténykedésem egész eddig titokban maradt, kóbor kutyáknak, az erdőből kimerészkedő farkasoknak tulajdonították a gyilkosságokat. Éjszakánként az utcákat járom, nappal pedig meghúzódom hatalmas, négyemeletes bérházamban, amely az én tulajdonom, de senki sem bérel nálam szobát. Találnak jobb minőséget olcsóbb áron, ha körülnéznek. Ráadásul az én házam is kísértetek lakhelye, bár kevesen tudják, hogy ez tényleg így is van. Így töltöm életemet, sok-sok éve már…
Reggel kótyagos fejjel, de tele hassal ébredek. Előző éjjel jól belakmároztam. Nem is reméltem, hogy ilyen finom zsákmányra akadhatok. Egy középkorú hölgy – talán harminc éves – esti kocogásra indult, de elhagyta a várost, hogy a mezőn, friss levegőn futhasson. Én követtem. Igazán ízletes volt. Felkelek, az ágyamról lesöpröm tegnap esti vacsorám maradékát: egy walkmant és a véres, cafatokra szaggatott ruhákban bűzlő húsdarabokat. Gyorsan összeszedem az ágyneműt, és a fürdőbe viszem. Beledobom a kádba, és egy üveg hipót öntök rá. Hideg vizet eresztek hozzá. Így ni! Ez majd szépen kiszedi a vérfoltokat. Nézegetem egy darabig, és pár karom szakította hasadást veszek észre rajta. A fenébe is! Kezd elegem lenni abból, hogy mindig szétszaggatom a berendezést, amikor farkas alakban vagyok. Most megint vehetek újat! Otthagyom a szakadt paplant és lepedőt, és a nappaliba megyek, hogy valami göncöt kapjak magamra. Már az inget húzom fel, amikor valaki csenget a bejárati ajtón. Meglepődve pislogok az ajtó felé. Nem szoktam látogatókat kapni. Begombolom gyorsan az inget, és odasietek, hogy kinyissam. Elfordítom a kulcsot, kitárom az ajtót, és csaknem hanyatt esek a döbbenettől. Egy fiatal lány áll az ajtóm előtt, éppen valahova oldalra néz, vizsgálódik.
- Jó napot! – köszön, anélkül, hogy rám nézne. Végre felém fordul. – Akarom mondani, szia! – Tényleg! Csak most jut eszembe, hogy emberi külsőm egy huszonöt év körüli fiatalemberé. – Bocs a zavarásért, pláne ilyen korán reggel! Az egyetemről jöttem, és szeretnék engedélyt kérni, hogy itt a házban vizsgálódjunk. Tudod, a diplomamunkánkhoz kell… Szóval, megengednéd?
Igazából fogalmam sincs, miről beszélt a lány, annyira el vagyok bűvölve a szépségétől. Barna, hullámos haja a vállaiig ér, mogyoróbarna szeme vidáman csillog, ahogy a szemembe néz. Mosolya széles és lágy, egy pillanatra még szörnyű, túlvilági mivoltomat is elfeledteti velem. Az vagyok arra a gyönyörű pillanatra, ami úgy kétszáz évvel ezelőtt: ember. Ember, aki képes a szeretetre, aki érez és él. De a pillanat tovatűnik a lány mosolyával együtt, ahogy szóra nyitja száját:
- Szóval? Mit mondasz? Zavarnánk téged?
- Mi? Nem, dehogyis! – válaszolom önkéntelenül is, ennek a mosolynak képtelen vagyok ellenállni. Közben eszembe jut, mit tettem, és már átkozom magam ostobaságomért. Ösztönösen beljebb hajtom magam mögött az ajtót, de ez a kis huzat elég, hogy kisodorjon egy kicsit a lépcsőházba a bent terjengő bűzből. Az öt fiatal fintorogva fordítja el az arcát. Csak most veszem észre, hogy a lány nincs egyedül. Az egyik srác megjegyzi:
- Úristen! Mi lehet odabent? Hát te sosem szellőztetsz? – Valóban nem szoktam levegőztetni. Rég nincs szükségem levegőre, mint az embereknek. Csak azért lélegzek, hogy ne lepleződjek le. Nekem viszont nagyon is megfelel ez a lakás. Lassanként már olyan, mintha a barlangom lenne.
- No, akkor nagyon szépen köszönjük! – mondja a lány, ő uralkodik magán, nem fintorog, de rajta is látszik, hogy zavarja a szag. Elszégyellem magam. – Délután jövünk, jó?
- Jó! Várlak benneteket! – Búcsút intek és becsukom gyorsan az ajtót. Még hallom a fiatalok susogását, valószínűleg rólam beszélnek.
