Álomtörők

1. fejezet - A csalódás

Everis a ferihegyi reptér felé haladva csak úgy repült az autósztrádán. Élvezte a sebességet, élvezte, hogy egymás után hagyja el a pihenőhelyeket, mert ez nem jelentett mást, minthogy egyre közelebb a pillanat.

A nagy találkozás pillanata a szeretett férfival.

Alig tudta elhinni, hogy végre megtörténhet – vele, épp vele? Ennyi hiábavaló év után újra érezte a szerelem édes bizsergését, noha álmai hercege nem fehér lovon jött, de még csak nem is hófehér Jaguáron, hanem a virtuális térben érkezett.

A találkozás sorsdöntőnek ígérkezett, ami miatt Everis meg is rémült. Boldogságába idegesség vegyült. Támaszra volt szüksége. Valakire, aki megnyugtatja. Fülhallgatóját menet közben a fülébe téve kikereste barátnője számát, miközben szemeivel követte a mellette elszáguldó autókat. Heni éppen nyaralt, ezért Éduát tárcsázta, aki, mintha csak várta volna Everis hívását, azonnal bele is szólt a telefonba.

– Mi újság, merre jársz? – érdeklődött tőle.

– Segíts – kérte Everis. – Annyira izgulok! A szívem összevissza kalapál, remélem, kibírom...

– Nyugi, tudod, nagy levegő, beszív, kifúj.... Próbálj meg lazítani – tanácsolta Édua. – Hamarosan túl leszel rajta.

– Igyekszem. És ha nem jön?

– Jönni fog, Evi. De ha mégsem, akkor tényleg el kell gondolkodnod rajta, hogy felébredj, és megtanulj hús-vér emberekkel ismerkedni.

– Jaj, Édua! – nyögte Everis.

– Ne aggódj! Mike eljön és minden csodálatos lesz vele!

Everis letért az első pihenőhelyre, amit meglátott, hogy összeszedje magát. Csendre, nyugalomra vágyott, ám a parkoló tele volt autóval. Persze gondolhatta volna, hiszen amikor a férfi érkezése miatt felhívott néhány szálláshelyet, mind foglalt volt. A legtöbb szálloda a hosszú hétvége miatt telt házzal üzemelt, a szabad szobák pedig vagy drágák voltak, vagy borzalmasak. Meg aztán... Everist bizonytalanság is gyötörte, hisz Mike egyszer már lemondta az utazását, és az az eset sajgó sebként lüktetett még az emlékezetében.

Egy hónappal ezelőtt történt. Egyik este még chateltek, terveztek, Everis puhatolózott, milyen programokat állítson össze számára, mi az érdeklődési köre, linkeket küldözgetve neki Miskolc nevezetességeiről, látnivalóiról. Arról egyeztettek, milyen sűrű legyen a program, mi az, amit feltétlenül szeretne látni, míg végül abban maradtak, hogy nem zsúfolják tele a napokat, hiszen az a legfontosabb, hogy megismerjék egymást. Ez vasárnap este volt. Másnap reggel nem jelentkezett. Se kedden, se szerdán. Tizenegy napig nem hallott róla.

– Hiába írok a chaten keresztül, semmi visszajelzés, nem válaszol – panaszolta Éduának, aki életének minden eseményéről tudott, így a kialakult, már hónapok óta tartó virtuális románcáról is.

– Lehet, hogy ő is csak egy csaló? – tette fel neki a nagy kérdést Everis.

– Nem tudom, de nem hiszem – sóhajtott a barátnője, átvéve Everis hangulatát.

Everis az első héten naponta írt hosszabb leveleket Mike-nak, de nem kapott visszajelzést. Nehéz napok voltak. Az első héten azt hitte, belehal. Minden percben a telefonját nézte, jött-e üzenete, de a telefon néma volt, nem rezgett, nem csipogott. Kétségbeesésében még hiányos angol nyelvtudásának köszönhető komplexusát is feledve felhívta, de a férfi nem vette fel a telefont, pedig Everis szíve a torkában dobogott. Talán meghalt. Vagy baleset érte... az fájt a legjobban, hogy Mike úgy eltűnhet az életéből, hogy talán soha nem fogja megtudni, mi történt vele.

A második hét már könnyebb volt. Próbálta elengedni. Túl lenni rajta. Túlélni. Mi mást is tehetett volna? Nem ismerte a címét, nem tudott róla semmi konkrétumot, hol kereshetné. London nagy város. Esélytelen volt, hogy megtalálja. Végül eljött a pillanat, amikor már csupán azt akarta tudni, hogy jól van, hogy él, végül egy reggel, hirtelen támadt ötlettől vezérelve, barátnője segítségét kérte.

– Édua, ha te keresed, talán válaszol!

Barátnője készségesen belement. Everis maga is meglepődött, amikor alig egy órával később Édua jelzett, hogy a férfi azt írta, hamarosan üzenetet küld Everisnek. Everis szíve vadul kalapált a hír hallatán. Fény az alagút végén. Tehát él. Egy kis idő múlva telefonja pittyegve adta tudtára, hogy Mike betartotta ígéretét. Ő pedig kicsit félve nyitotta meg az érkező chatüzeneteket, nem tudva, mi vár rá.

Nehéz napok voltak, időbe telt a kibékülés, az eltűnés oka pedig, mint kiderült, nagyon prózai volt. Mike kutatott Everis után a neten, melynek eredményeként megtalálta a nő Lélekrezdülések nevű internetes oldalát, ahol lefordította Everis egyik, csalókról szóló írását.

„Most is levelezek egy férfival. Mike-nak hívják. Állítólag Angliában él és most éppen Indiába készül. Sanszos, hogy ő is csaló, bár még nem kért feleségül és azt sem mondta, hogy szeret."

Everis nem csodálkozott, hogy Mike megsértődött. Nehéz volt kibékítenie, de végül nemcsak rendbe jött a kapcsolatuk, hanem magasabb lépcsőfokra lépve szinte a nap minden percében írtak egymásnak. Életük a Good Morning és a Good Night között zajlott.

Ám ahogy közeledett a férfi érkezésének napja, mégis bizonytalanság költözött Everis gondolataiba. Félt attól, hogy nem jön, hogy megint összetöri a szívét.

Everis nagy levegőt véve ült vissza az autójába. Indulás előtt még megnézte telefonját, van-e hívása. Meglepődve látta, hogy a készülék kikapcsolt. Talán lemerült? Beindította az autót, gyorsan töltőre tette, majd amikor életjelt adott, visszakapcsolta.

Üzenete érkezett.

Majd még egy.

Mike írt.

Everis szíve gyorsabban vert, ahogy megnyitotta.

„Drága „forEveris", nem szálltam fel a repülőre. Közbejött egy fontos találkozó. Hidd el, akartam menni, de most nem tudok. Ne haragudj. Írok. Keresünk egy másik dátumot, rendben? Szeretlek. Mike"

Everis megszédült. Lehunyt szemhéja mögül kicsordult egy könnycsepp. Hisz erre a találkozásra tett fel mindent, ez volt az egyetlen esélye arra, hogy minden kétsége megszűnjön és teljes szívvel higgyen a férfi valóságában, hogy mindez nem csupán egy újabb átverés, mert igen, ott legbelül mindig is attól félt, hogy eljön az a nap, amikor kiderül, hogy az egész csak hazugság volt. Túl szép volt a történetük ahhoz, hogy igaz legyen. Igen, túl szép és túl álomszerű.

El akart bújni az emberek elől, el akarta rejteni könnyeit, fájdalmát, de a parkoló tele volt. Beindította az autót és visszatért az autópályára, erősen tartva magát, míg kereste a következő lehajtót, hogy vissza tudjon fordulni, hazafelé. Egyedül. Nem így képzelte. A férfi még napokkal ezelőtt is azt írta, mennyire várja a találkozást, hogy átölelhesse végre.

Amikor már a Miskolc felé vezető autópályán járt, lekanyarodott egy kihalt pihenőhelyre, hogy rendbe szedje magát. Nem írt vissza a férfinak. Nem volt mit. Ha ír, az a kapcsolatuk végét jelentené, abban biztos volt. Everis pedig nem akart elhirtelenkedni semmit. A kormányra dőlve sírdogált még egy kicsit, majd beindította az autót és kigördült az üres parkolóból. Hazaérni még sötétedés előtt, ez volt minden vágya. Hazaérni, aludni, felejteni és imádkozni azért, hogy gyorsabban teljenek a napok. Csak az az egy reménye maradt, hogy a fájdalom minden nappal kisebb lesz. I am a survivor, suttogta magának. Túlélő vagyok.

Amikor hazaért, mindent elpakolt, ami a férfira emlékeztette, de így is egyfolytában rá gondolt. Mindenhol őt látta; ha becsukta a szemét, ha nem. Végül gyertyát gyújtott, mintegy gyászolva be nem teljesült boldogságát, és leoltotta a villanyt. Ahogy a könnyei kicsordultak, a gyertyák lángjai egyre homályosabbá váltak előtte, ő hangosan és keservesen felzokogott, majd összegömbölyödve álomba sírta magát.