Szuperhős a barátom

1. fejezet

Soha többé nem terveztem hagyni, hogy Rhea elrángasson egy házibuliba, ahová eredetileg eszem ágában sem volt elmenni. A társaság rekordidő alatt került ittas állapotba, tíz percenként csak kétszer hánytak le majdnem, de az estét egyértelműen az koronázta meg, hogy cipelhettem haza a részeg barátnőmet.

Szívem szerint otthagytam volna Rheát, hadd főjön a saját levében, de a bulit tartó csaj szülei hirtelen hazaállítottak, ezért ez az opció még azelőtt megszűnt, hogy komolyan elgondolkodtam volna rajta. Buszoznunk kellett, mert nem volt nálam elég pénz taxira, de a késő éjszakai időpont ellenére nem akadt semmi problémánk. A semmi alatt azt értem, hogy senki nem akart kirabolni vagy megerőszakolni minket. Meg tudom ugyan védeni magam, nem hiába jártam öt évig krav magára, de akkor is pozitívum, hogy nem kellett kamatoztatnom a tudásom.

Rheáék utcájáig csak néhány saroknyit kellett megtenni a buszmegállótól, viszont abban a pillanatban az a néhány rengetegnek tűnt. Mint kiderült, a barátnőm elég érdekesen reagál az alkoholra. A kezdeti tipikus bevállalós, dülöngélős részegség után a buszon mély álomba merült, és akárhogyan próbáltam, nem tudtam felébreszteni, így kénytelen voltam elvonszolni a házukig. Normális esetben sosem tettem volna ilyesmit, de a kis termete ellenére Rhea meglepően nehéznek bizonyult, ezért úgy döntöttem, átvágok egy kis sikátoron ezzel lerövidítve az utat.

Pontosan tudtam, mekkora ostobaság ilyet csinálni, az apám ezerszer elmondta, hogy be ne tegyem a lábam egy sikátorba, főleg éjszaka ne, plusz engem se kerültek el a rémtörténetek a vakmerő fiatal lányokról, akik pont ugyanúgy bíztak a szerencséjükben, mint én most. Amilyen mázlista estém volt, hozzájuk hasonlóan én sem úsztam meg.

Amikor majdnem halálra rémültem a falmélyedésből mindössze egy méterrel előttem kilépő fickótól, aki mint kiszúrtam, kést tartott a kezében, elátkoztam Murphy-t az idióta törvényével együtt. A sok önvédelmi óra megtette a hatását, az ösztöneim azt diktálták, hogy a meglepetés erejét kihasználva támadjak rá a férfira, de ez Rheát tartva kivitelezhetetlen volt, ahogy a futás is.

Jobb ötletem nem lévén sikítottam egy hatalmasat. Erősen kételkedtem ugyan, hogy bárki meghallhatja, de időnyerés céljából tökéletesen megfelelt. Sikítás közben leeresztettem Rheát a földre, így szabaddá vált a kezem, és az esélyeim jelentősen megnőttek.

– Ha még egyet sikoltasz, megöllek! – sziszegte a rabló fenyegetően, miközben felém bökött a késével.

Ennyiből meg tudtam állapítani, hogy közel sem profi, ezért megkönnyebbültem egy kicsit, de ettől még nem akartam hergelni. Attól, hogy nem volt profi, még lehetett veszélyes, és a mai nap már nem akartam többet kockáztatni.

Éppen a lehető legjobb megoldást kerestem, amikor kiszúrtam a férfi mögött egy halkan lépdelő árnyat. Ha a rabló társa lett volna, nem foglalkozott volna a lopakodással, ebből arra következtettem, hogy megérkezett a felmentő sereg. Valószínűleg egyedül is megoldottam volna a helyzetet, ha nagyon muszáj, de nem bántam, hogy valaki meghallotta a sikoltásomat.

– Rendben van – válaszoltam a rablónak. – Gondolom, most jön az a rész, amikor átadom az értéktárgyaimat.

Talán túlságosan is nyeglén viselkedtem, de nem érdekelt. Ezzel a hanghordozással sikerült kizökkentenem a rablót a magabiztosságából, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy a megmentőnk mögé érjen. Ezután az ismeretlen egy nem túl elegáns, de annál hatékonyabb módszert alkalmazva belerúgott a rabló térdhajlatába, amire a férfi meglepett ordítással összecsuklott, én pedig a kés felé vetettem magam. A gyorsaságomnak hála sikerült is megszereznem, és mire a rabló felocsúdhatott, a megmentőnk már védelmezően előttem állt. Bár a sötétben nem sokat láttam belőle, de annyit sikerült megállapítanom, hogy a széles háta határozottan izmosnak nézett ki, biztonságban éreztem magam tőle.