Amerikából jöttem (HP fanfiction)

45. Postea exitium

Harry és Cedric eltűntek a labirintusból. Eltűntek, és nem volt rá bizonyítékom, azt sem tudtam hol lehetnek, csak tudtam máshol vannak, mint lenniük kéne. El akartam mondani Dumbledore professzornak... Piton nagyon barátságtalan volt velem, de nem is ezzel volt a baj.

Végre megértettem, miért voltam olyan frusztrált SVK órákon. A tanár miatt. Mert valaki egy százfűléfőzettel felvette Mordon alakját. Az ő gondolatait hallottam meg, akaratlanul. „Ez az! Potter már biztosan a temetőben van. A kupa egyenesen odarepítette őket. Az az ostoba Diggory... nem baj, járulékos kár. A Nagyúr visszatér és megöli Harry Pottert... Akkor végre kifizetődik a sok szenvedés, amit Azkaban okozott, meg ez az idétlen maskara. És átvertem Pitont is... ő is meg fog fizetni, úgy ám. Végre én, Barty Kupor leszek a Nagyúr elsőszámú kedvence, a legjobb barátja..."

- Harry! – döbbentem meg. – Isolt Sayre szentséges szerelmére! Harry Potter vagy! És élsz! – a nyakába borultam, a könnyeim pedig észrevétlenül kezdtek peregni az arcomon. – Cedric? – kérdeztem a szemeibe nézve. Szusszantott egyet és szomorúan megrázta a fejét.

Szavak nélkül is értettük egymást. Harrynek semmit nem kellett mondania, az emlékek beszéltek helyette. Éreztem a fájdalmát, a fájdalmát, amit akkor érzett mikor a pók csáprágója közé szorult a lába; mindez azonban semmi volt – semmi ahhoz képest, amikor a halott Cedric arcára nézett.

Éreztem az akkori fájdalmát, és láttam az arcán a mostani önutálatát, és kívülről azt is láttam, hogy mikor Harry összegörnyedt, Cedric elé lépett, hogy védje őt. Ezt sosem felejtem el neki. Ahogy az élettelen képe sem fog sosem kitörlődni a fejemből. Tudtam ezt jól, és nyilván nem véletlenül mesélte (vagy kérte?) ő sem a csillagvizsgálóban, hogy arra emlékezzek, amikor nevetett és boldog volt. De most halott volt, és gyászoltam őt. Az emlékben Harry Cedric arcára meredt – a szempárra, mely üresen, kifejezéstelenül bámult a semmibe, akár egy lakatlan ház két szürke ablaka, és a nyitott szájra, mely talán az utolsó döbbenet emlékét őrizte. Aztán valaki felemelte a földről, és talpra állította. Harry közelebb ült hozzám, és megszorítottam a kezét. Hagyta, hogy végignézzem az emlékeit attól a pillanattól kezdve, hogy Voldemort hogyan tért vissza, egészen addig a pillanatig, hogy felhajtotta az álomitalát. Ezért nagyon becsültem őt, mert számos fájdalommal teli mozzanatot is „újra kellett élnie" azzal, hogy beengedett az elméjébe. De szótlanul bírta. Én viszont nem bírtam szabadulni valamitől. Egy gondolat rabul ejtett. Cedric... ha én nem figyelmeztetem, ha nem mondom el neki, hogy szerintem a Tusa Harry életébe kerülhet, talán nem akarja úgy megvédeni és életben maradhat... Őrültség, tudom, de könnyek szöktek a szemembe ismét.

- Rád hatott az álomital? – kérdeztem, elterelve a szipogásunkról a figyelmet.

- Igen – mosolyodott el. Kissé még szomorkás volt a mosolya, de talán neki is az járt a fejében, amikor harmadikban kaptam én is abból az italból és csak erősödtek a rémálmaim.

A csevejt nem fejezhettük be, mert Madame Pomfrey visszaparancsolta Harryt az ágyába. Feltűnt Piton is az ágyam végében, és a javasasszonnyal együtt elkezdtek vizsgálni. Piton professzor legilimenciát alkalmazott nálam, én pedig ellenkezés nélkül hagytam.

- Mostmár emlékszik a fiúra? – kérdezte a szememet vizsgálva. A hangja rideg volt.

- Igen – felelek. – A tanár úr engem utál vagy más miatt ideges? – kérdő pillantással nézett rám. – Az utolsó saját emlékeim egyike, hogy úgy bánik velem, mint egy idegesítő rovarral bánna.

- Nem vagyok ideges – felelte kimérten. – Mindig ilyen a stílusom.

- Értem – feleltem. Ciccegett, de mint aki megbánja, gyorsan elhallgatott és fojtatta a vizsgálatot. Tehát biztos más miatt ideges. Talán a Sötét Jegy az oka. Talán a tudat, hogy ismét kockáztatnia kell majd az életét, mint azelőtt, hogy Voldemort eltűnt volna. – Én tényleg megértem – sóhajtottam olyan halkan, hogy lehetőleg csak ő hallja. – De ne aggódjon, nem rombolom le az imázsát, bennem bízhat.