Burn - Trónok harca fanfiction

Deres

A könyvek mind gyönyörűnek, erőt sugárzónak, sőt, egyesek számára egyenesen hátborzongatónak írták le Észak kapuját, a zord Derest, Daemon viszont sokkal találóbbnak találta a "hó, hó, hó, hó, hó és a változatosság kedvéért még egy kis hó" leírást. A híres mondás szerint egy Stark bírta, egy Targaryen legyőzte, egy Lannister pedig leszarta a hideget, a fiú viszont ebből a háromból egyiket sem érezte túlzottan közel a szívéhez, mert az már bizonyára réges-rég szilánkosra fagyott. Pedig úgy be volt bugyolálva, hogy szegény lovát is alig bírta az úton tartani, az állat csak a vastag köpenybe és kesztyűbe burkolt karok elgémberedett meg-megrándulásaiból tudhatta, mit szeretne gazdája. Az egyetlen dolog, ami még tartotta a fiúban a lelket, az a nagy fehérségben komoran meredező, jégbefagyott óriásként rendíthetetlenül álló deresi vár tornyainak amúgy cseppet sem lelkesítő látványa volt. Már nem volt sok hátra.
Egy utolsó, nagy vágtára sarkallta fáradt kis lovacskáját, hogy minél hamarabb odaérjen, az állat nyakához simult, s így, összeölelkezve tették meg a maradék távot, a kettőből eggyé olvadt kis fekete pont, mint valami negatív égen úszó hollófekete hullócsillag. Amilyen zordnak és ellenségesnek tűnt ez a hely messziről egy olyan ember számára, aki a meleghez és a zsongáshoz szokott, olyan csöndesnek és nyugtatónak hatott pár napnyi magányos lovaglás után. Az úton még emberekkel is alig találkozott, csupán két társasága volt: az alatta épp derekasan vágtató Harmat és az őket távolabbról követő Meleiis.  Mind ember, mind állat oly csöppnek látszott - s érződött - e  tájon, mint homokszem az ember tenyerén. A csipkézett, hó alól itt-ott kibukkanó fekete hegycsúcsok és dombok látványa úgy el tudta nyelni az embert, mintha egy apró üvegpalackba zárták volna, mégis tudatát messzire vitte volna a szél, s egész Észak fölé kiterjesztette volna az örök hó. Tökéletes csend honolt, még a fák levelei is csak suttogva mertek összedörzsölődni, a bennük lakó baglyok és más madarak is hang nélkül tettek csak egy-egy kört Daemon feje felett. Csupán az örök feketeségként "világító" varjak és hollók károgtak bele egyet-egyet a csöndbe, elrontva Észak sztereotipikus, mégis tökéletes némaságát. 
Épp időben ért a hatalmas erődhöz, már attól félt le fognak törni a lábujjai, s bár Deres kapuja úgy festett mint egy hatalmas kitátott száj, téglafogaival, s boltívajkaival, a fiú mégis örült, hogy végre a lábaktól keményre döngölt földet érezheti a talpa alatt, nem a hó és jég ropogását, s emberi hangokat hallhat a szél süvítése helyett. Habár nem oly zajosan s idegesítően, mint Királyvárban, Dorneban, avagy bármely más pezsgő vérű emberrel dugig tömött városban, itt is égett a munka az emberek keze alatt. A felnőttek komoly arckifejezéssel sürögtek-forogtak a fa- és kőoszlopok között, dobozokat cipeltek és talicskákat tologattak a kiszögellések alatt, s körül, egymást kerülgették siettükben, néha olyan művészien elkerülve a másik kezében lévő ládából, vagy kosárból kiálló tárgyakat vagy ételeket, hogy az akár lovagi tornának is beillhetett volna, ha az udvar népének kezében fegyver van, sárgarépa helyett. A felnőttektől és fiataloktól egy szinttel lejjebb, térd- és derékmagasságban gyerekek szaladgáltak, játszottak, felvették és visszaadták a siettségben leejtett holmikat, vagy épp útban voltak, s akadályozták a készülődést.
Oly nagy volt a sürgés-forgás, hogy szegény Daemont - aki idő közben úgy döntött, leszáll Harmat hátáról, mielőtt valaki leüti onnan valamivel, aminek nem emberek nyeregből való leverése a rendeltetési célja eredetileg - nemhogy nem rangjának megfelelően köszöntötték, de javarészt még észre sem vették, a vár fél udvarán átverekedte már magát lovastul-mindenestül, mire valaki megkérdezte ki fia, borja és hogy honnan jött. Szegény férfinak eléggé elkerekedett a szeme, mikor meghallotta a Daemon nevet. Nem is csoda, hiszen a fiú 2 teljes nappal hamarabb érkezett a vártnál, ráadásul nem is olyan kísérettel, mint ahogy azt a deresiek - a helyzetet látva - elképzelték. Nem is háborodott fel túlzottan a fiú a "méltatlan" fogadtatáson, eleve vendégként utazott ide, fontos tárgyalások lebonyolításáért, nem parádézni, vagy bohócot csinálni magából. Mint második Daemon érkezett Deresbe, nem mint a nagynevű ház, aki mögötte állt és folyamatosan a vállára nehezedett; hát megnyugtatta szegény férfit, mielőtt az kardjába dőlt volna a meglepetéstől, vagy a szégyentől, hogy azt a férfit, kinek az egész fogadás készült ekkora hévvel, ilyen fogadtatásban kell részesítenie.
-Elnézését kérem - siránkozott mesterkélten, már a vár számtalan folyosóinak egyikén kalauzolva végig a fiút, kitől hirtelen elvették a kantárt, így csomagjait is, s Harmatot elvezették az istállóba, jómagát pedig be a palotába, természetesen eleget téve kérésének, hogy ne verjék nagydobra jövetelét, nehogy felzaklassanak bárkit is, elvégre itt ő volt az egyetlen aki nem időben érkezett.
-Elnézést - ismételte a férfi, akinek már azóta vörösödött a feje gumós állától, lüktető halántékán át, egészen a kopasz foltig a kobakján, mióta meglátta Daemont - A nevem Jarvas Birsch, a királynő jobbkeze. Nem...számítottunk ilyen korán Uraságára, így mélységes bocsánatáért esedezünk, mind én, mind egész Fehér Észak, s alázatosan kérem Uraságodat, hogy méltóztasson várni, amíg felkészülünk Felséged méltó fogadására. A lakomát minden bizonnyal még a mai nap folyamán megtartjuk. Megmutatom a szobáját, felhordatom a holmiját a szolgákkal, vitetek ételt és előkészítek egy fürdőt, hogy kipihenhesse az út fáradalmait. Amint az udvar és Észak Úrnője készen áll, küldök valakit, aki majd elvezeti a trónterembe, addig pihenjen le, ebédeljen meg, s várja meg kíséretét, hiszen nem érkezhetett egyedül Uram...csak nem szakadtak el egymástól?
-Ugyan - mosolygott Daemon a mellette igencsak izzasztó iramot diktáló Birsch úr mellett lépkedve, aki egyre gyanakvóbban kezdte méregetni - csupán kerülni szerettem volna  a feltűnést ez alkalommal, de igaza van, egy barátom még nem ért ide, de bizonyára hamarosan itt lesz ő is. A korai érkezésért pedig elnézést kérek, sietős a dolog.