Amerikából jöttem (HP fanfiction)

25. Az első óra

- Mi ez? – vette ki a kezemből az órarendet George.

- Hé! Talán jó reggelt! – Mondtam.

- Fúj – tartotta el magától, hogy Fred is megnézze, de az ő kezéből már kikaptam. A fiúk összenéztek.

- Mennyi óra!

- Nem kell ezen csodálkozni... De ezt nézzétek! Szinte mindenből dupla órákat tartanak, ki állította össze ezt az órarendet?

- És az összes mágiatöri az utolsó órában van... - nyögte Will. Mi még úgy-ahogy ébren tartottuk magunkat eddig (bár helyesebb az életben tartani szókapcsolat), de lefárasztanak minket, és csak aztán ültetnek be oda... Nevetséges. Vagy inkább elkeserítő.

- Hú, hála az égnek, jóslástanból nincs dupla óra.

- De abból csak heti egy van...

Keseregve tartottunk legendás lények órára. Hagrid a szokásosnál is vidorabban fogadott minket.

- Jó reggelt osztály! Gyertek szaporán! – integetett. Néhány asztalt állított fel, és azokon tálcákban ott álltak piszkosfehér, többnyire fekete pöttyös tojások. Alig voltak nagyobbak egy tyúktojásnál, amiből hármat is betoltam reggel. – Néhány már ki is kelt...

- Ezek a kis... valamik a tojásból keltek ki? – léptem közelebb az asztalhoz. De egyből hátrébb is léptem, mert az egyik lény durrant egyet, és megpörkölt egy másik tojást is. Az repedezni kezdett.

- Ezek a durrfarkú szurcsókok! – harsogta a tanár úr, mikor mindenki megérkezett.

- Ezek a... mik? – Ó, hogy milyen finnyásak ezek a mardekárosok... legalábbis általában. Most viszont az egész csoport nyafogós lett hirtelen. Nem csodálom...

- Durrfarkú szurcsókok! Úgy néz ki, most kelnek ki a tojásból, a ti tiszteletetekre. Az lesz a feladatotok, hogy a kikelésüket tanulmányozzátok, vezessetek jegyzőkönyvet, közben pedig a kikelt lényeket ládába rakjátok. Válasszatok egy-egy tálcát, a ládákat pedig ott találjátok a fal mellett.

Mostmár láttam. Katie, Will, én együtt dolgoztunk, és Hagrid még hozzánk rakta Tim Flintet is, mert heten már nem lehettek egy csoportban. Így két hatos, és egy négyes alakult.

- Ládákat, ládákat! Ne felejtsétek – szólt, miközben mi Timet vizslattuk.

- Hát, üdv a csapatban, Flint – mondtam neki, majd papírt és pennát ragadtam. Katievel leírtuk a tojások számát, hogy néznek ki, Will le is rajzolta, hány kelt ki eddig, és elkezdtük megfigyelni mit csinálnak. Miután az egyik kis híján megégette Will kezét, felhúztuk a sárkánybőr kesztyűket.

- Tanár úr – fordult Hagridhoz Katie. – Mesélne ezekről a lényekről nekünk?

- Hát öm... hogyne. Körülbelül egy hete vannak a tojásban...

- Mást esetleg megtudhatunk róla? – Hoppá. Egy mardekárost legyőzött a kíváncsisága.

- Azért vagytok, hogy megfigyeljétek őket! – Katie és én aggódva néztünk össze. Ez a mondat nem sejtetett semmi jót...

- Á! – kiáltott fel Tim. – Ez megégetett! – Ez volt az a pillanat, amikor mindenki felvette a sárkánybőr kesztyűjét... kivéve minket, mert rajtunk már volt.

- Hú, nézd, Katie! Ennek van tüskéje!

- Ennek meg a hasán valami... - és abban a pillanatban Katie ujjára rácuppant a kis lény, barátnőm hiába kapta ki a kezét, a lény rajtamaradt. – Hannah, segíts! Ez szúrni akar...

- Will! – A fiú megfogta alulról a kis lényt, hogy ne akarjon szorítani, én meg megpróbáltam leválasztani az ujjról. Elkezdtem nyomkodni a hasi részét, ahol jó puha volt... és akkor eresztette el. Durrant is a farka, de szerencsére a ládába esett. Több dolgunk nem is akadt vele.

- A kis szívókorongjukhoz nem szabad nyúlni – tagolta erősen a mondatot a mellettem álló. Lekapta a kesztyűjét, hogy megnézzük az ujját... és ki is derült, hogy azért megharapta...

- Hagrid, nem lesz ebből baj? – A seb elkezdett egy égési sérüléshez hasonlítani. Piros lett, majd apró hólyagok lettek rajta, ott, ahol a nem létező, vagy látszó fog beleharapott az ujjba.

- Gyere, alkohollal fertőtlenítjük a sebet – intette magához Hagrid őt. – Óra után pedig menj a gyengélkedőre.

Az óra végéig egyre több piszkosszürke lény kelt ki a tojásokból, amikhez legszívesebben hozzá se nyúltunk volna. Tim hozzánk se szólt az óra alatt, de legalább nem tettette magát süketnek. Ha kértünk valamit, megcsinálta. Ez már nagy előrelépés egy mardekárostól. Büszke voltam rá, ugyanis szerintem bírt minket. Néha rajtakaptam, hogy mosolyog – nem gúnyosan, hanem egyszerűen csak... mosolyog.

- A következő órára hozzátok el a jegyzeteiteket – engedett el. – A megfigyelést tovább fogjátok folytatni. A legjobb az lenne, ha lejárnátok szünetekben is, esetleg órák után, és megnéznétek őket. A saját ládáitokat, természetesen. Úgyhogy írjátok is fel a neveteket erre a papírra, én meg a helyükre ragasztom őket. Mit művelsz, Zellner? Vissza ne csukd a láda tetejét! Meg akarod ölni őket?

Fél füllel hallottam a fiú válaszát: - Inkább ők ölnének meg minket...

A csengőszó alig hallatszott, a csapat nagy része megiramodott a kastély felé, mi pedig maradtunk még egy kicsit, Hagrid kérésére. Arról kérdezett, mit szólunk ezekhez... hozzájuk. Mi kínkeservesen mosolyogtunk, és inkább a feladatot emeltük ki. A megfigyelés tényleg tetszett, így nem kellett hazudnunk...

- Ó, jut eszembe, szóljatok a többieknek, hogy csak úgy fognak tudni év végén RBF vizsgázni, hogyha leadnak egy rendes jegyzőkönyvet. Nem nagyon figyeltek ugyanis... - mondta. – Ez persze rátok is vonatkozik, sajnálom. Na sziasztok, menjetek! – legyintett. Katie-vel egymásra néztünk.

Sokáig maradtunk, bájitaltanra menet pedig el is haladtunk egy griffendéles csapat mellett. Már messziről kiszúrtuk Harryéket... úgyhogy intettünk. Mivel mindketten elég ziláltak voltunk a sok kis izétől (bocsánat, de nem tudom nevén nevezni a szurcsókokat), ezért csak mosolyogtunk és sok szerencsét kívántunk nekik.

Olyan kis gonoszak vagyunk.