MÁSIK ÉLET

Part 2

Tekert a kerékpárral, s azon kapta magát, hogy egy fehér kombi autó tetején van, és csak hajtja a biciklit, de sehová nem halad tovább a kocsi tetejéről. Szórakozottan nézett szét s az jutott az eszébe:

„Vajon most, hogy a fenébe megyek én le innen?" – gondolta és nevetett...

Épp csak hunyorogva nyitotta ki a szemét, még mindig félálomban volt, ahogy az ablakra pillantott.

Sötét éjszaka volt odakinn.

Ilyen hülyeséget álmodni – villant át Tracy agyán, azzal lecsukta a szemét.

Aludt tovább...

Fogalma nem volt mennyi lehetett az idő mikor újra feleszmélt, de már lényegesen éberebben. Világos volt, nagyon is világos. Nem csak azért, mert kinn már sütött a nap, de a helyiség is szokatlanul fehér volt.

Fehér? Miért fehér? Otthon a szoba fala narancs... – robbant a fejében a döbbenet: „Nem otthon vagyok! Hol vagyok?"

Minden izmában megfeszült, hogy felpattan az ágyból, de semmi nem engedelmeskedett. Ólomként nehezedett a matracba és pislogva szemezett a plafonon felette lévő neonlámpával. Ahogy tudta, tekintetét körbevezette. Fájdalom nyilalt a testébe, feszített minden csontja, viszketett a bőre. Érzett dolgokat, de megmozdulni nem igazán tudott. Végül éppen csak hogy sikerült a fejét félrebillentenie.

Mozgást látott a résnyire nyitva hagyott ajtón túl. Sürgés-forgás, beszélgetések, kocsizörgés...

Kórházban vagyok – jött a felismerés benne, ami hozta magával a többi gondolatot: – Nem értem haza! Mi történt? Istenem! Nem értem haza! Akkor azt sem tudják, hogy hol vagyok és mi történt velem! Haza kell szólnom, hogy jól vagyok!

Izgatottan kapkodta a tekintetét, de másra képtelen volt.

Minden igyekezetét összeszedte, erősen koncentrált agyban, hogy meg tudjon mozdulni.

És sikerült!

Megrándult a keze, s ezzel egyidőben fülsüketítő sípoló hang töltötte be a szobát, amire azonnal kivágódott az ajtó, s egy ápolónő rohant be. A műszereket pásztázta a tekintetével, majd a gipszben tehetetlenül fekvő és kötésekkel borított test fölé hajolt. Fürkészve nézett az ijedten és tanácstalanul pislogó szemekbe.

– Kérem, pislantson, ha érti, amit mondok!

Tracy buzgón eleget tett a kérésnek. Mást nem tudott. Szeretett volna megszólalni, hiszen volt egy rakat kérdése, de képtelen volt megmozdítani az állkapcsát. Csak nyögött.

– Ne erőlködjön! – szólt rá az ápolónő, ahogy látta rajta az eltökélt próbálkozást. – Szólok a doktor úrnak, hogy magához tért. Ő majd tájékoztatja magát mindenről – hadarta a nő, aztán még vetett egy utolsó pillantást a műszerekre és elsietett.

Nem telt bele sok idő, egy magas vékony fehér köpenyes férfit követve tért vissza.

– Dr. Olson vagyok – mutatkozott be a férfi, s közben már egy kis lámpával világított bele betege szemébe. – Üdvözlöm újra az élők között Mr. Kilgore!

Tessék? Állj! Mi az, hogy Mr. Kilgore? – Tracy szíve felgyorsult, amit a műszerek is azonnal jeleztek.

– Nyugodjon meg, uram! Jó kezekben van! Él, és most ez a legfontosabb! Szerintem az összes angyal magára vigyázott az elmúlt napokban! – Dr. Olson elismerően biccentett. – Holly mondta, hogy jelezte neki, ért mindent és a tudatánál van. Ennek örülök! Akkor egyezzünk meg egy jelrendszerben, Mr. Kilgore. Egy pislantás igent, a kettő nemet jelent. Rendben?