Csak te! (Krilov család III.)

7.

Mariann nem tartott a találkozástól Kendall-lal. Dirk beszámolóiból, aki a vasárnapokat a nagynénjénél töltötte, tudta, hogy a férfiak hét közben nem tartózkodnak otthon, szombaton késő éjjel érnek haza, mert a közeli nagyvárosban, Nortwornban vállaltak munkát. Nem fog Kendallba botlani. Mrs. Royaszt azonban szerette volna látni, vele ősz óta nem találkozott.

– Itt a leágazás, be kell fordulnunk balra – figyelmeztette nagyjából fél óra múlva Dirk, aki szintén elgondolkozott, mert rég nem szólt.

Mariann visszafogta a lovakat, és amikor az utat szegélyző fasor baloldalán a nyiladékot meglátta, bekanyarodott. Közben óvón figyelte a mögéjük kötött szánkókat, ahogy a fagyott jégbordákon a forduláskor átzötyögtek. Nehogy leforduljon valaki, és megsérüljön!

– Biztos vagy benne, hogy erre vezet az út? – kérdezte Dirket, mert a hó szűz fehérséggel vette körül őket, és ilyen hidegben, magas hóban rémisztőnek tetszett elhagyni a jól ismert utat.

– Biztos. Ott már látszanak a házak – mutatott Dirk előre.

A leégett gazdasági épület ötlött elsőként a szemükbe. A régi ház közvetlen közelében elfeketedett, üszkös gerendák meredtek az ég felé. Mariann a gyerekektől hallotta, hogy hét elején tüzet fogott az istálló, nem érte készületlenül a látvány, mégis összeszorult a szíve, amikor szörnyű valójában szembesült a tűz pusztításával. Ezeket szegényeket az ág is húzza, gondolta leverten. Az asszonyok magukra hagyva, egyedül birkóznak a téllel, és még katasztrófák is nehezítik az életüket. Mi lett volna, ha a tűz átterjed a főépületre? Ha benn ég a két család? Hogyan tudták egyáltalán eloltani a tüzet vödrökkel, asszonyi erővel? És vajon mit fog szólni Kendall, ha éjjel hazaér és ezek a hírek fogadják. Hogy birkózik meg a bűntudattal, mert egyedül hagyta az övéit.

Az asszonyok az öreg épület tágas konyhájában várták az iskolából hazatérő gyerekeket, akik a szánkókról leugrálva beözönlöttek konyhába. A jókedvű visongástól, az ütemes lábdobogástól, és a hangos beszámolótól a felnőttek sokáig egymás szavát sem érették. Mariann levette a süvegét, a kesztyűjét, kigombolta a kabátját, és körülnézett. Ősz óta keveset változott a konyha. Legföljebb a karácsony tiszteletére feltűzött fenyőágak és a sarokba állított Betlehem jelezte az ünnepet.

Mrs. Royas a tűzhely közelében ült, dióból készített fenyődíszeket, Mariann csatlakozott hozzá. Az ölébe szedett néhány diót, hogy hegyes késsel lyukat fúrjon a kemény héjba, majd egy gyufaszálat szúrjon belé, amire az akasztóként szolgáló cérnát csomózza. Közben kifaggatta Mrs. Royast a birtok ügyeiről, de legfőképpen Taylor Kendallról.

– Miként telnek a napjai, kedves Mrs. Royas – kérdezte bevezetésképpen, miután saját mindennapjairól kötelességszerűen beszámolt.

Mrs. Royas élete csendesen telt, ellátta Mr. Royast, takarította a házat, és vigasztalta az asszonyokat.

– Sose vártam még ilyen nehezen a tavaszt, kedvesem, mint az idén – sóhajtotta az asszony. – Tavasszal végre itthon maradnak a férfiak, nem kell hétfőn még vak sötétben felkerekedniük, és szombat éjszaka hazatérniük. Sivár élet ez az asszonyoknak. Sivár és nehéz. A tüzet nem is említem, az nincs minden héten, hála a gondviselésnek. De a favágás, a vízhordás, az állatok etetése, bizony nehéz munka ilyen kemény hidegben. A jó múltkorában is beszorult egy disznó lába az ól deszkái közé, mert elvetemedett a palló. Szegény Emilynek kellett szétbontani az ólat. Úgy beszorult a jobb első csánkja az anyadisznónak, hogy képtelenek voltunk kihúzni. Úgyhogy baltával kellett nekiállni a deszkáknak és szétfeszegetni. A koca is ellenkedett, rángatta magát. Szörnyű emlék, szörnyű. Végül aztán muszáj volt levágni az állatot, mert egyre betegebbnek mutatta magát. Rosemary meg Emily küszködtek vele, hogy lefogják, és Dorisnak sikerült nagy kínkeservesen leszúrnia. Alig találta a disznó nyakán az eret. Az meg csak visított, visított a beste, rúgkapált, és sehogyan sem akart megdögleni.