Amerikából jöttem (HP fanfiction)

12. fejezet: Rivalló és rémálom

- Igen, amúgy ő nagyon aranyos lány – mosolyodott el. Belle csak egy évvel fiatalabb nálam, és nagyon tetszett neki Harry. Emlékeim szerint táncoltak is, vagy csak bohóckodtak? Ki tudja.

- Na, most te jössz! Mesélj el mindent, szobatárs! Hogy kerültél ide? - Harry sóhajtott egyet, majd belekezdett egy történetbe egy nénikéről, egy kutyáról, és egy egyhetes látogatásról. - Várj, felpuffasztottad a nagynénédet?e! Ez nagyon király... - vigyorogtam. – Persze akár ki is csaphattak volna, de ezek szerint mégsem tették, tehát már nem kell izgulni emiatt.

- De ez még semmi... elszöktem - folytatta. Leesett állal hallgattam történetét.

- Sosem gondoltam volna, hogy erre képes vagy egymagad - bukott ki belőlem az őszinte.

- Hé!

- Persze értem, hogy nem volt más választásod. - Észre sem vettem, hogy sóhajtok, mert elgondolkodtam. - Az a nagy kutya meg elég rémisztő ómen...

- Sirius Black miatt aggódsz értem? - Miután bólintottam, nyelvet öltött rám. - Olyan vagy, mint az anyád! Vagy csak irigykedsz - dacosan felszegte a fejét.

- Hát, igen... - forgattam meg a szemem, hogy viccelődjek vele. - Engem nem a miniszter fogadott a tettemért! Mivel érdemeltem én ki, hogy levegőnek nézzen??? - A vihogás befejezése után viszont komolyabban beszélgettünk. - Ha a miniszter fogadott téged, akkor elég komoly lehet a dolog. Vajon miért aggódnak úgy? Nem hinném, hogy Black csak úgy szembeköszön az utcán. Mostanra biztosan tudja, de legalább sejti, hogy mindenhol keresik.

Itt van két háztárs, akik elől titkolják, miért kell úgy félni Sirius Blacktől. Jó, persze én sem akarnám, hogy a leendő gyerekeim egy ilyen veszélyes bűnőző közelébe kerüljenek bármikor is, de engem akkor is frusztrált, hogy anya, és a miniszter miért viselkedik ilyen különösen. Ezt Harry sem tudta megválaszolni nekem, viszont ő is hallott róla nem kevés dolgot már - a tettei rémségétől pedig kirázott a hideg is. Angliában sokkal valóságosabbnak hatott minden, mint odahaza a napsütötte városomban.

- Haha! – Felkacagott, miután megosztottam vele néhány információmorzsát arról, amit hallottam az elmúlt egy hétben. Igaz, sokáig nem tudott vidámságot tettetni. – Még, hogy levadásszuk együtt!

- Igenis, akár együtt is! De inkább nappal, jó? – felnevettem én is.

***

Másnap reggel korábban felébredtem Harrynél, és elmentem lefürödni. Vizes hajjal, hálóingben osontam vissza a szobába. Harry kikerekedett szemekkel meredt egy piros borítékra, ami - kettőt kellett pislognom, hogy felfogjam- üvöltött vele.

- Még, hogy elmész vissza a Roxfortba! Erről még Dumbledore is hallani fog, az biztos! Örülhetsz, ha nem küldetlek vissza egy dobozba zárva, és nem teszlek lakat alá huszonegy éves korodig! Hát ezt érdemlem?

- Öm... csak megnéztem a postát, a levél meg csak úgy kirobbant. Még sosem kaptam rivallót – dadogta.

- De hát ez az én anyám. - Majdnem feltettem a kérdést, anyám miért küldene bárkinek is rivallót, mikor leesett, hogy én lehettem a címzett.

- Olyan, mintha én kaptam volna. Tavaly sem éreztem magam ennyire rosszul, mikor Ron kapott hasonló levelet. Anyukád egy mester - üvöltött velem ő is, próbálva túlharsogni a mindent betöltő rikácsolást. Közben elkaptam a levelet, és bedobtam a tűzbe. Az épp azt üvöltötte, hogy „még Weasley...", mire lefagytam. Mi van Weasleyékkel? Addigra már mindegy volt: elégett.

- Ne haragudj, Harry – léptem oda hozzá, és megöleltem. – Tényleg sajnálom, hogy neked kellett végighallgatni...

Harry legyintett, miután megrázta magát.