Amerikából jöttem (HP fanfiction)

6. fejezet: A második év

Egy alkalommal a tanár úr folyosóügyeletet tartott, és úgy láttam, mintha felénk indult volna. Kint álldogáltunk a szünetben a napon, amikor a tanár úr elhaladt mellettünk. Zaklatottnak tűnt.

- Nahát tanár úr, jól van? – kérdeztem tőle. – Hogy telt a szünete?

- J-jól, kö-köszönöm. Bejártam Albániát és a környező országait. Nagyon szép hely – mosolyogva vártam, hogy mondata végére érjen.

Telt- múlt az idő. Láttuk a hirdetőtáblán, hogy megkezdődnek a repülésórák is az elsősöknek. Emlékszem, én hogy izgultam az első óra előtt, de az semmi volt ahhoz képest, amit tőlük hallgattam. Hallgattunk. Ott voltak mindenhol az elsősök, mintha csak ők járnának a griffendélbe. Reméltem, egyszer megreggelizhetünk nyugodtan, de akkor is ott voltak.

- És állítólag ha úgy tartod a seprűt, hogy... - A legtöbb elsős griffendéles egy kupacban ült, de a kiselőadás ígéretére szétrajzottak. Harry és Ron átültek hozzám. Ron könyörgő tekintetén megesett a szívem.

- Hermione... - A fiú Neville-nek magyarázott. – Ne aggódj annyira. Madam Hooch mindent el fog magyarázni. De egyébként, nagyon egyszerű a dolog. Ha le akarsz szállni, fogod a seprűd, és a föld felé nyomod, majd te előre hajolsz. A sorrend a legfontosabb: először döntesz, aztán hajolsz, mert máskülönben gyorsítasz, nem leszállsz. Ennyi. - Az ütközésről inkább hallgattam, mert láttam azt is, hogy Neville mennyire be volt pánikolva.

- Aha... - Fred és George épp akkor ültek le szemben velem, úgyhogy a kedvem máris jobb lett.

- Jelentkeztetek már a csapatba? – kérdezték tőlünk, mire Katie-vel egymásra vigyorogtunk.

- Szerinted, Weasley? – kérdeztem.

Ott toporogtunk mind az új év második szombat délutánján a stadion körül. A JólsepR 7 -mel többé-kevésbé magabiztosan álldogáltam. Katie nagyon izgult, próbálta a figyelmét elterelni és beszélgetni Aliciával. Némán hallgattam őket, miközben Oliver ellenőrizte, hogy a tavalyi csapattagok erőnléte megfelelő-e.

- Nagyon izgulsz? -kérdezte a szőke lánytól legjobb barátnőm. A lány bólintott. - De már tavaly bent voltál a csapatban tartalékosként.

- Az nem jelent semmit - felelte. Megláttam rajta, mennyire ideges. 

- Tényleg elég nagy a nyomás - mondtam a lánynak. Alicia mindig kedves volt velem, úgyhogy szerettem volna megnyugtatni. A szavaimmal mégis az ellenkező hatást értem el. Katie is úgy nézett rám, hogy "ezt most minek kellett?" kérdést láttam a szemében. - De láttalak tavaly a válogatón, és szerintem nincs mitől tartanod, nagyon ügyes vagy! 

- Köszi - mosolyodott el végre.

- Emlékszel rá, hogy te kikerülted a gurkót, ami majdnem leszedte Warrent is? 

- Tényleg! Azt én majdnem el is felejtettem - mondtam Katie-nek. - Wood viszont biztosan nem.

- Nagyon szeretnél bekerülni, igaz? 

- Hát hogyne! Azok után, hogy tavaly tartalék voltam? Idén már szeretnék játszani is – nevetett fel. Tovább nem nagyon beszélgethettünk, mert Wood felénk fordult, és karmester módjára elkezdett utasításokat adni. Nem jelentkeztünk túl sokan, a tavalyi fiaskót még biztosan nem felejtették el. Katie-nek is ez járhatott a fejében, amikor szétnézett  pályán. Bár, meg kell hagyni, többen jöttek el, mint ahány üres hely van a csapatban és páran - néhány mardekáros, és láttam a hugrabugos Diggory is- beültek a nézőtérre. 

"Semmi baj - nyugtattam magam-, ez csak egy kviddicsmeccs. Az első kviddicsmeccsem. Itt az én időm!"

- Hajrá mindenkinek! - Wood is biztatott mindünket.