Amerikából jöttem (HP fanfiction)

5. fejezet: A békakereső vonatút

- Nahát, anyukád legilimentor? – kérdezte Ron. – Az nagyon ritka dolog...

- Hát, Amerikában néha előfordul. A családunkban meg főleg... de a munkájában is jól jön. Szállodát vezet.

- A legizé mit is csinál akkor?

- A legilimentor? Lényegében gondolatot olvas. Mondjuk rád néz, és meg tudja mondani, hogy éppen mire gondolsz vagy mit érzel. Bár jobb szereti a legilimentor kifejezést, mert azt mondja, "az elme nem könyv, hogy lapozni lehessen, és az emlékek nem betűk, amiket olvasni lehet". Szuper képesség, de néha igazán félelmetes, mert nem tudok előle semmit eltitkolni...

- Hűha, ha az én anyámnak lenne ilyen képessége... - szólt Ron. – Bár lehet, hogy az van neki egyébként. Néha félelmetes tud lenni.

- Mrs. Weasleynek? - vonom fel a szemöldököm. - Tutira van ilyen képessége.

Ezen jót nevettünk, majd arra gondoltam, kicsit egyedül hagyom őket. Egyébként is wc-re kellett mennem, és akkor már át is öltöztem volna. Viaskodtam magammal, mert láttam, hogy jön a büfés boszorkány. Végül előkotortam egy galleont.

- Ron, légyszives, ha jön a büfés boszorkány vegyél nekem csokibékát, oké? Annyit, amennyi ebből kitelik... - visszafordultam. – Ne, inkább csokibékát és ha még kijön a visszajáróból, drublit... Mégsem, várj – sóhajtottam. – Egy Mindenízű drazsét, csokibékát és drublit. Megtennéd?

- Persze – mondta.

- Köszi – elég hamar elintéztem a dolgomat, visszafelé pedig megláttam egy ismerős szöszke fejet az egyik kupéban. Arcán hatalmas vigyorral integetett, és amint felállt, hogy kilépjen a folyosóra, fel is ismertem. – Will? Tényleg te vagy az? – nagyot csodálkoztam. – Mi történt veled? Nyújtóátkot szórtak rád a nyáron?

- He-he, nagyon vicces vagy, Hannah. Mellesleg, bagoly mondja verébnek! Összekented magad csokival vagy mitől vagy ilyen barna? – Vigyorát nem tudtam levakarni, egy goromba pillantással sem, amikor végig mért.

- Csokikád, csokifürdő... persze – nevettem. – Floridában élek, rémlik valami? – kérdeztem vissza, és most már megöleltük egymást. Előző évben elég közel kerültünk egymáshoz, jóban lettünk. A mindennapok egész jól összekovácsoltak bennünket, a nyáron pedig váltottunk néhány levelet is. Ő mesélt a nagybátyjáékról, én pedig a júliusi hajszáról, ami miatt nem is tudtam áthívni őt. – Na most megyek. A lakomán találkozunk.

- Szia csokilány! – vigyorgott.

- Szénakazal! – utaltam a hajára. Később már nem álltam meg, csak integettem az ismerős arcoknak, de aztán megtorpantam a fülkém bejáratánál. Két nagydarab srác állta el a bejáratot. Még sosem láttam őket, tehát biztos nem felsősök. Sokkal inkább gólyák, ebben az esetben viszont elég duci mind a kettő. – Khm... - köhintettem, hátra észrevesznek.

- Mi van? – fordult felém az úttorlasz egyharmada, egy szőke srác. Mindenki kifakult itt, vagy mi a bánat van? Persze tudom, egy szavam sem lehet aranyszőke hajammal.

- Az utamban állsz. – Intett a fejével, hogy a második harmad menjen beljebb. – Még mindig – szóltam-, ugyanis itt ülök. Hozzá ne merj érni, taknyos! – kiáltottam rá, amikor láttam, hogy a csokibékáimra fáj a foga. – Most pedig tűnés, amíg jó kedvemben vagyok! Indíts! – szóltam határozottan, és mivel egy fejjel magasabb voltam a fiúnál, szép szerével kitessékeltem mindhármukat. Azért az egyik nagyobb darab nyúlt egy Bogoly Bertiért, de később megbánta, mert Ron háziállata, Makesz megharapta az ujját. – Így félni egy kis patkánytól... cöhh – ciccegtem.