Viszonzatlan Szerelem

A rab

Szerettem volna ha ír.. Minden nap szeretném.. DE egyre jobban elvesztem a reményt. Sajnos mindinkább kicsúszik a kezemből ez az egész. Olyan mintha egy mély gödörben lennék. Egy gyönyörű, barna szemű, fekete hajú, izmos gödörben... Csak az egyetlen baj, hogy nem tudok kimászni. Sehogy sem.. Fogva tart, szinte már megszállottnak érzem magam tőle. Minden egyes alkalommal mikor azt hiszem, hogy végre elmenekültem visszacsúszom, és ugyanott vagyok, vagy talán még mélyebben is. Mindig azok azok az apró sors fordulatok löknek vissza... Amikor rám néz úgy , vagy mikor eszembe jut, hogy akkor hogy nézett, vagy mikor folyton nekiütközöm... És hiába írom ki magamból , hiába beszéltem erről annyi emberrel mégsem érzem, hogy szabad lennék. Ott vagyok még mindig abban a hülye lyukban és várom hogy történjen valami.. Bármi ami megint reményt kelthet.. Már azon is elmorfondíroztam,hogy talán egy démon, és elkapott...
Ez mennyire rossz, és milyen jó lenne magam mögött tudni.. Akkor jött az a végeláthatatlan üresség... Már nem is tudtam miért vagyok szomorú, hogy miért vagyok egyáltalán ezen az átkozott helyen.. Aztán véletlenül hátranéztem.. Egy idióta poén miatt, mint amikor az ember elismerően rávigyorog a másikra így dicsérve a viccét ami jól sikerült. És belenéztem abba a két szinte már éj fekete szempárba.. Hirtelen minden értelmet nyert és hiába akartam tagadni megmozdult bennem valami... Utáltam magam érte, és újra önsajnálatba süllyedtem de ennek sem volt értelme, így megint visszaestem a szakadékba.Hogy is kezdődött? már nem is tudom.. Azt hiszem még valamelyik december elseje körül.. Vagyis inkább még az előkészületeknél.. Akkor még nagyon erősen tagadtam, de tisztán emlékszem, hogy a játszóban kucorogtam a kanapén mikor Anyu bejött.

-Mi a baj? Napok óta olyan furcsa vagy, nem is láttalak még ilyen kedvetlennek!

Aztán meséltem neki.. Rengeteget gondolom mert ez a rész kiesett.. De a válaszra pontosan emlékszem..

-Értem. Szóval azért vagy ilyen mert el akarod nyomni az érzéseid!

Persze tagadtam, de akkor gondolkodtam el először igazán, hogy "mi lenne ha?". Megjegyzem azóta is gyűlölöm ezt a kérdést... Aztán jöttek a közeledések, amiket persze nem nevezhetünk annak mert az én gödrömön senki az ég világon nem tud kiigazodni, talán még önmaga sem. Nem írok sorrendet mert mivel ezeket az emlékeket lassan egy éve próbálom eltemetni, hogy könnyebben kimásszak halványultak, de inkább csak a sorrendet sikerült beásni..

Azt hiszem az lesz a legjobb ha tisztázom mi következik.. Képsorok a gödörről... A közös pillanatok, jah és rengeteg álom, majd azt is írom ha erről van szó.. Bár nem ígérek semmit, ugyanis gyakran sikerül összemosnom a valóságot az álmaimmal.. és rövidítsük a szakadékom Gergőre az egyszerűség kedvéért.

# Jövök ki az ajtón.. Gergő ott áll a terem előtt valószínűleg valakire épp vár, ahogy sétálok kifelé megtalálom azokat a szemeket... És nem ereszt a pillantás, ami azt jelenti,hogy ez volt a leghosszabb szemkontaktus. Olyan átható tekintetet ritkán lát az ember.. De leolvashatatlan volt akármi is járt a szakadék ravasz buksijában..

# Ez még sokkal később történt, és természetesen ez sem bizonyítható jele semminek, mert akár véletlen is lehetett.. Magamba roskadva ülök, és épp azon kattogok, miért is van megint rossz kedvem, Gergő gördeszkázni próbál életében talán először, ahogy mellém ér végigsimít az asztalomon nyugvó kezemen, amire én felkapom a fejem, de a gödör mintha észre sem vette volna az egész röpke érintést.