A víz alatti város

Végrendelet

Sarah egylábon ugrált végig a folyosón fekete ruháját nagynehezen magára rángatva. Tizenötperc ugrálás után kócos hajjal a táskájához sietett, majd az órájára pillantott.
- Te jó ég elkések! - kiáltott fel idegesen.
Táskáját felkarolva tűsarkú cipőjében ki sietett a lakása ajtaján és egyenesen a nagyapja házához motorozott. Lelassított és megállt a nagy ház előtt. Levette motoros sisakját és nagyot sóhajtott. A nagyapja hihetetlen meséivel kápráztatta el kiskorában. A fájdalom amit még érzett marta a szívét belűlről. Ő volt az az ember az életében aki olyan közel állt hozzá mint még senki más. Azok a tanácsok melyektől az ember erősebbnek érezte magát mint valaha. ,, Előszőr tegyél kis lépéseket egymás után, és így fogsz megtanúlni járni " hangzott Sarah fejében nagyapja bölcs szavai. Kitámasztotta a motorját majd bement a kovácsolt vaskapun elsétálava a tavaszal virágzó bazsarózsa bokrok mellett. Sarah hosszú hullámos fekete haja a szellő játékos fodrozódásától még jobban összekócolta a haját. De mielőtt beléphettett volna a lakkozott tölgyfa ajtón anyja kinyitotta előtte.
- Hol voltál? Le késted a szertartást!
- ripakodott rá a lányra.
- Tudom, de elaludtam és nem ébredtem fel.
- Kócos vagy fésűlködj meg. - fintorgott az anyja, majd sarkon fordúlt és leűlt a férje mellé egy heverőre. Sarah beállt a sarokba, majd hallgatta a nagyapja végrendelét mellyet a nagyapja öccse olvasott fel.
- Nos, Alfréd kívánságai pedig a következők...

Sarah gondolatai elkalandoztak. A nagyapja hihetetlen meséi jutottak megint az eszébe. De a kedvence mindközülök Némó kapitány és az elsűllyedt város története volt. De, ahogy egyre idősebb lett a lány kinőtt a gyerekes mesékből és szülei akarata szerint jogásznak készűlt. Bár a szíve a régészet és a történelem felé húzza, de a szülei akarata szerint akart cselekedni.
- Sarahra az én édes unokámra szeretném hagyni az összes kutatásomat és ahoz tartozó szerszámaimat. Továbbá mindíg nézzen magaelé. - fejezte be nagyapja öccse a végrendeletet.
Sarah felemelte tekintetét összepiszkolt magassarkújáról. Egyenesen az emeletre vezető tölgyfa lépcsőt bámúlta mely a nagyapja dolgozó szobájába vezetett. Hamarosan mindenki eltűnta tágas nappaliból és a konyhába tömörűltek. Sarah körűl nézett, majd elkezdett kecses léptekkel közeledni a kis fa csigalépcső felé. Kíváncsian közeledett a nagyapja mindíg kellemes hangulatot nyújtó irodája felé. Rá rakta kezét a tömör réz kilincsre és elforgatta. A zár kattant és az ajtót betolta. Lemerevedve bámúlt nagyapja idős íróasztalára. A régi rajta heverő főldgömbre, a térképektől és tollaktól zsúfolt asztalra melynek friss tinta és régi könyv illata volt. Nagyapja arany iránytűje pontosan a naplójára volt téve.
- Sarah! - lépett be anyja a szobába ezzel megijesztve a lányt. - Apa cuccait nézegeted?
- emelt fel egy képkeretet mosolyogva.
-  Csak gondoltam összeszedem a dolgait mielőtt elmegyek. - válaszolta végig simítva kezét nagyapja antik történelmi és atlasz könyvein.
- Mond csak emlékszel erre a napra? - fordította a lánya felé a képet.
- Igen! Öt éves voltam... éppen Colombust játszottuk el ahogy éppen felfedezzük Amerikát.
- Mindíg is imádtad a történelmet. Különösen Némó kapitány történetét.
- Jajj anya az már nagyon régen volt. Most egyébként is koncentrálnom kell a főiskolára. Na jó,...mindjárt le megyek én is csak gyorsan össze pakolok.
- Rendben... - mondta anyja vékony, gyengéd hangján. Majd ott is hagyta a lányát.
Sarah fogott egy ( vagy több) kartonpapír dobozt és szépen összeszedte a nagyapja irodájában található összes holmit. A sok nehéz doboz lecipelése után elköszönt rokonaitól és elkérte anyja kocsiját csak addig míg haza nem viszi a dobozokat.