17:00. Kopogtatnak az ajtón. Barátom jön be rajta. Nem megyek elé kinyitni, nem érzem szükségesnek, mert tudom hogy pontosan érkezik. Mintha állandóan egy svájcióra ketyegne a fejében, és tudná, ha ekkor indul el, pont ekkora ér oda, ahová el akar jutni. Körülnéz a lakásban és jó méllyen beleszippant a levegőbe, ez az Ő rituáléja. Szereti a lakásom, megvallom én is szeretem és azt is, hogy Ő is szereti. Büszke voltam a berendezésre. A lakás egy, nagy belmagasságú szobából állt, melynek falait könyvekkel és a szülőfalumból származó, antik ereklyékkel zsúfoltam tele, hogy ne maradjon szabad falfelület. De ez csak az első benyomás volt, a vizuális varázs. Viszont, ha becsukod a szemed, és az orrodra hagyatkozol, olyan tájak illatait érezheted, amik egyből önkívületi állapotba juttatnak ha nem figyelsz. A Barátom valószínűleg épp ezzel az érzékkavalkáddal küzdött, amikor megszakítottam egy hely felajánlásával és a ,,nappalimba" vezettem. Leülünk a magastámlájú, mahagónia karosszékekbe. Remélem tetszik neki a mai ajándékom, ma kivételesen nem egy tárgyat adok neki a gyűjteményemből, hanem egy örök érvényű történetet. A zakóm zsebében érzem a kis fából készült figurát, amit még 5 évesen faragtam. Nagy (természetesen elfojtott) izgalommal nyújtom át neki:
- Egy hangya. -mondja a középfogalom egyértelműségének minden közönyével.
- Igen. -felelem hasonló stílust követve.
- Milyen apró kis állat.
- És milyen szorgalmas. Mindenáron ragaszkodik a feladatához. Legalábbis ahhoz, amit hisz hogy a feladata. Erről szól a történet, amit ma megosztok veled.
- Ez lenne az ajándékod számomra? Egy mese, amit gyerekeknek mondanak lefekvés előtt, hogy ne féljenek a sötétben? -ooo, nee. Nem tetszik a Barátomnak az ötlet, pedig rendkívül tanulságos történet. Nem baj, lehet a mese megható cselekménye után meggondolja magát és megelégszik ezzel. Lassan nem marad semmi a lakásomban és akkor mi lesz velem?
- Csak hallgasd végig, Drága Barátom! -feleltem higgadtan, mivel tudom milyen sokat tesz értem és mennyire szeret az én Csodálatos Barátom.
-Rendben, mondjad csak.
- Ez a legenda az emberek világán, fényes városaikon kívülre, egy olyan helyre, ahová az emberi gonoszság még nem jutott el, és onna is lejjebb, a föld alá vezet. Egy esőerdei hangyakolónia életéről és bukásáról szól. Az első királynőjük halála rendkívül megrázta a hangyák népét, mivel az Egy, az Anya, a Hatalmas eltávozott az örök vadászmezőkre gyűjtögetni. A legbölcsebb és legidősebb hangya előállt egy ötlettel: vándoroljanak új tájakra és keressenek maguknak új uralkodót. A nép vonakodva fogadta az ideát, dé kétségbeesésében hallgatott a vénre. Hetek óta vándoroltak, a dzsungelt ritkásabb erdő váltotta fel, és hűvösebbre fordult az időjárás. Utóbbi miatt a hangyák tűzpiros színe ,,kihűlt" és bordóva keseredett. Kezdték feladni a küzdelmet és egyre megosztottabbakká váltak, amikor eléjük tárult a Teremtő legcsodálatosabb alkotása. Egy égi tünemény. Hatalmas tarka szárnyai legyezőként fonták körbe karcsú derekát, fején csápjai koronát formáztak. Az elmúlt időszakban kialakult ellentétek ellenére belső tárgyalás nélkül beleegyeztek, hogy Ő lesz a Királynő. A Felség tiltakozás nélkül foglalt helyet a trónon. Végignézett újonnan szerzett népén, akik duzzadtal az imádattól és alig várták, hogy hallják beszélni az Uralkodót. A Pillangó felemelte kecses kacsóját és csendre intette a plebset:
- Hangyák! Képtelen vagyok nektek utódokat nemzeni! -a tömeg éljenzésben tört ki és áldotta az Új, a Csodaszép Királynőt.
-Hangyák! Azt kívánom, építsetek nekem palotát, az egész erdő legyen a palotám, az egész! -ennyi elég is volt a szorgoa kis hangyáknak, hogy egy gyors ováció után munkához is lássanak. Éjjel és nappal, hétfőn és vasárnap gyűjtötték az erdőt, hogy hatalamas palotává emelhessék Elbűvölő Úrnőjüknek. 4 év múlva végeztek és átadták a kastélyt. Ekkor vették észre, hogy az erdő megsemmisült és éppenhogy maradt élelmük a túlésre. De nem sok idejük volt ezen gondolkodni mivel a Királynő összehívta őket. Szebb volt mint eddig valaha, a szárnyai aranyosan csillogtak, és csápjai is érzékibben görbültek mint eddig. A szokásos legyintéssel csendet kért magának:
- Hangyák! Szorgosak voltatok és mesébe illő palotát emeltetek! De hiányzik belőle az élet, ami nemcsak mesebelivé teszi! És ami az életet széppé teszi az a lélek. Kérlek építsétek bele a várba a lelketeket! Akkor méltó lesz Hozzám! -a hangyák pedig igéző szavaitól mámorosan egyszerre elengedték a lelküket, amit eddig a testükkel fogtak, azzal a testtel, amivel eddig szolgálták az Úrnőjüket. Így már teljes lényükkel a Királynőjüknek hódolhattak. A palota pedig olyan pompás csúcsdíszt kapott, hogy fénye túlragyogta a mérföldekre élő emberek városait. Az emberek azóta is Napnak hívják ezt a palotát és istenként tisztelik a kultúrájukban. A törzsem azért faragta ezt a kis hangyát, hogy lássuk milyen apró dolgok képesek istenségeket teremteni, ha kellő elszántság van bennük.
- Ó, barátom! Rendkívül elmés egy mese volt , de kíváncsi vagyok már az igazi ajándékomra.- Nincs mit tennem, odaadom neki a hangyát. Egy egyszerű, természetes mozdulattal odanyújtottam a kezem és a tenyerébe ejtettem a faragott hangyácskát.
- Csodálatos, fantasztikus mestermunka, gyönyörű kidolgozás! Barátom, igazán elképesztő falu lehetett ahonnan jöttél, és a gyerekkorod! Többet kéne mesélned. -a szívem majd kipattan a helyéről. A büszkeség és a boldogság hancúrozik a mellkasomban. Imádom ezeket a pillanatokat, igazából ezeknek élek. Amikor a hazám dícsérik és büszke lehetek arra aki vagyok, a lényemre. De későre jár már. Táncolva kísérem a Barátom az ajtóhoz és már most hiányt érzek a szívemben áradozó szavai iránt.
- Szerbusz Barátom!
- Viszlát holnap barátom!
És eljött, nemcsak holnap, hanem minden nap, minden nap eljött 17:00-kor. Végigcsinálta a rituálét, és ajándékul elvitt valamit. Én pedig boldog voltam, hogy dícsért, csodált, és figyelmesen hallgatott és szólt hozzám. Sose éreztem magam jobban.
17:00. Kopogtatnak az ajtón. Barátom jön be rajta. Nem megyek elé kinyitni, nem érzem szükségesnek, mert tudom hogy pontosan érkezik. Tudtam, hogy most jön a szokásos helyhez hangolódás. Arcán mintha zavart vennék észre, de lehet csak képzelődöm, mivel Ő mindig olyan Tökéletes és Kiegyensúlyozott. Hellyel kínálom a ,,nappalimban"...És leesett. Hófehér falak vesznek körül. Üres a lakás. Csak én vagyok benne. És a Barátom. Még a mahagoni fotelek sincsnek meg amibe ülhetnénk
- Barátom, mit adsz ma nekem? Mit adsz ma nekem, Barátodnak? Mit adsz ma nekem a kultúrádból, az életedből? Mit tudnék dícsérni, és mitől érezhetnék békét ezen a délutánon? -jajj ne! Ajandék nélkül marad, én pedig büszkeség és boldogság nélkül...mit adhatnék, mit adhatnék, de mit is...
- A lelkem. -feletem engem is meglep és el is borzaszt. Honnan jött ez nekem? Semmi sem rémlik. Érdekes, az Ő arcán nem látom semmi jelét a borzalomnak vagy a meghökkenésnek, úgyhogy folytatom. - Ha odaadok minden emlékképet, érzést, dalt, mesét... Egész életedben dícsérheted őket színes szavaiddal, és továbbadhatod őket más emberekenek. -már emlékszem, a hangya!
- És emlékezz a hangya történetére. -ezzel megfogtam a lelkem, éreztem ahogy ereje teljében lüktet. Láttam ahogy megszületek és felnövök. Láttam, ahogy a mamám ölében ülök és ő történeteket mesél nekem parányi hangyákról, hogy ne féljek a sötétben. Egyszerre értem és érzem. Már késő, már mindegy, a mese végén késő tanulni a meséből. Végülis, mit számít egy indiából származó Earl Gray tea élete? Még egy könnycsepp se tud legördülni az arcomon, hogy érezzem az igazi fájdalmat.Határozott mozdulattal lelkemet áld...
