Az első nap után (Átírás alatt)

Boldog Balaton

Amikor Otto először hozzámért, emlékszem, még alig tudtam elmakogni neki, hogy mennyi idős vagyok. Ő pedig csak nevetett, olyannyira szívhez szólóan, mintha csak nekem csilingelne a hangja. De, most már tisztában van vele, hogy minden egyes rám tett, kissé perverz, néhol csípős megjegyzéset is értem. S így telt az ebéd, egészen addig, míg a patkányképű közlegénynek, -kiről kiderült, hogy becses neve Jürgen, de mindenki vsak patkányképűnek, esetleg közlegénynek szólítja- el nem kezdett viszketni a helyzetem, s frusztráltan szólt oda Ottonak.
- Még mindig nem tudom, hogy hogy vagy képes ezt titkolni a feleséged előtt!
Elkerekedtek egy pillanatra a szemeim. S rájöttem egyetlen egy, olyan fontos dologra, mire még sosem. Valahogyan, túl közel éreztem magam Ottohoz, csak ezért engedtem neki, az amúgy más férfiaktól szánalmasnak található próbálkozásait. De, sosem tudtam elfelejteni azt a pillanatot, mikor szomorúan mesélt arról, hogy a felesége már nem szereti.
Valami abban a pillanatban eltörhetett a kerekasztal lovagjainál, hiszen, a félig részeg Otto elengedte a hajamat, felállt, mire Hans is felpattant, majd utána István is, s így mentek körbe szépen sorban, míg hozzám nem érkeztünk. Én figyeltem az eseményket. Hans, Otton csüngött, hogy valahogyan le tudja fogni, Jürgent pedig kedves Istvánunk fogta, de vigyorgott mint a tejbetök. Nem lehetett nehéz lefogni, az egyszer biztos. Olyan vékony volt és törékeny.
Az egyik mellettem álló tisztnek a hangja végül szétszedte a bohóckodni kívánó németeket, egy hangos ordítással.
- Most nem a kisasszony szülinapját ünnepeljük?
S mint a gyerekek, szégyenteljesen ültek vissza, Jürgen pár székkel odébb, hogy Otto egy vasöklös tockosa ne találja el, Hans a másik oldalamon.
Az utolsó emlékem az, hogy István, valahonnan bort szerzett, s mindenki, iszonytatosan hamar kiütötte magát. Kivéve minket. Erős az egri bor, de a magyar gyomor erősebb. Mámorban voltam, de még csengett a fülemben, ahogyan Hans boldog születésnapot kíván. Nem tudom, hogy honnan szerzett nekem tortát, hiszen háború idején az ilyen dolgok, mint a cukor, nagyon ritkák. De, bele sem akarok gondolni. Pontosabban, lehet, hogy bele kellene, hiszen, meg akarom hálálni. De vajon hogyan tehetném mindezt?
Nagyon lassan és óvatosan lépkedek fel a lépcsőn. Nem mondhatom, hogy tiszta a fejem, azt sem mondhatom, hogy mindent normálisan tudnék lereagálni jelen pillanatban. Felbattyogni, majd belépni Hans irodájába, egy olyan felüdülést nyújt, miről álmodni sem mertem. Egy rossz gyerek vagyok, egy rossz kislány, akit soha életében nem szerettek szerelemből, s most itt állok, a szoba közepén, az erkélyt keresvén, miközben annak a tisztnek édes illatát szívom be az orromba. Ha dohányoznék lehet jól esne most egy cigaretta. Az emberek részegen mindig dohányoznak. Kivéve édesapámat, béke poraira, ő mindig pipázott.
Felpillantottam az égre, min egyedül a csillagok táncikáltak. A Holdat látni sem lehetett, elbújt, szinte megszűnt létezni. Gondolataimba szenderedtem egy pillanatig. Milyen boldog is lennék, hogyha én is el tudnék tűnni egy picit. Pár pillanat, nap, esetleg év. Hiányomba nem halna bele senki. Minden ugyanúgy menne tovább. Majd itt, lepillantok a földre, de egy lelket sem láttam az utcán kóvájognj ilyenkor. Tényleg ennyire későre járhat?
Az ajtó kinyílt mögöttem, az egyenruhás férfi pedig rámemelte a bortól csillogó szemeit. Ajkaira egy halvány mosoly húzódott, mit el sem tudott volna rejteni vérvörös almácskái miatt.
- Szia, kisasszony. - susogta felém.
- Neked is szia, István.
- Minden rendben van? - lépett hozzám közelebb, az aggódás enyhe morzsája futott át arcán.
- Persze, csak, ilyenkor mindig honvágyam van.
- Néha nekem is. Tudod, gyermekkoromban mindig azon gondolkodtam, hogy egy farmon fogok élni a Balaton mellett.
- Sosem voltam a Balatonnál.
- Ha szeretnéd, egyszer elvihetlek oda. Csodásan állna valami újstílusú fürdőruha.
Akaratlanul nevettem el, miközben elképzeltem egy vérvörös egyberészesben feszíteni, mi szinte szétszakad szőrös mellkasán.
- Mármint, rajtad állna jól.
Csendben bámultuk a csillagokat pillanatokig, mikor a vállamon éreztem meg a kesztyűs kezét. Unottan pillantottam fel rá, felvontam szemöldökeim, de az ő arca már túl közel volt az enyémhez.
- Bocsájsd meg.
Az ajaki puhák voltak, s borízűek. Elfelejtettem mindent, mit eddig gondoltam az elmúlásról, lassan kezdtem el viszonozni azt, mire szinte egész életemben vágytam. Egy csókra, egy igazi szívből jövő szenvedélyes csókra, mi a torkomba engedte dobogni piciny szívemet, mi megemelte az egyik lábamat, hogy köréfonjam azt. Egy csókra vágytam, egy olyan csókra, mitől közel húztam magamhoz. Mitől órákon keresztül suttoghatnám a fülébe, hogy szeretem, hiába ismerem alig pár napja. Hiszen azt mondják, hogyha valakit megcsókolsz, s boldog vagy közben, az azt jelenti, hogy egymásnak vagytok teremtve.
S egymásnak is voltunk, egészen addig, míg ki nem nyílt az erkélyajtó, s valaki ki nem lépett rajta.