Ez vagyok én

Az előkészületek

Legolas vagyok.
Az én népem nem számolja hány ezer éve élünk, szóval kort nem tudok mondani.
Én vagyok a Bakacsin-erdő hercege és a hadsereg 2. számú parancsnoka, az 1. számú pedig az apám.
Egész életemben a kötelesség volt a legfőbb, de most elmegyek, hogy meglátogassam barátaimat és, hogy megismerjem önmagam.
Először legkedvesebb pajtásomat Gimlit látogatom meg. Bár őt sokat látom, mert a népeink közt cserekereskedelem folyik, de most vagy egy 20 éve nem láttam. S az egy törp életében sok idő.
Aztán szeretett barátomhoz, Aragornhoz megyek el, akit a szövetség teljes felbomlása óta nem is láttam. Meg amúgy is, rég voltam már Minas Thirisben.
Ezekután elmegyek bukott testvérem, Boromír sírjához, mivel a testét végül éppségben megtalálták és mondok érte egy imát.
Aztán a megyét veszem célba hol Samuval, Pippinnel és Trufával találkozom. S Zsáklak ajtaja előtt a jó öreg Bilbóra és Frodóra gondolok.
Már alig várom.
Felkaptam a tegezem az íjam és a két tőrömet a helyükre csúsztattam. Hajamat túrakészre befontam és egy nagy batyut kaptam fel. Mwgálltam az ajtó előtt és nagy levegőt vettem.
Nyugodj meg Legolas!
Ez csak egy túra. Semmi különös, egyszerű, de hosszú túra.
Nincs igazad. Ez a túra igenis különleges. Látom a barátaimat és még arra is rájövök ki akarok lenni.
Te katona vagy, aki nem érez fájdalmat sem érzelmeket, szóval mondj le erről a butaságról és törődj bele.
Ezt is csak apám kényszerítette rám.
Ezen a ponton viszatértem a valóságba. Nem akartam tovább hallgatni annak a féregnek a hazugságait.
Igenis vagyok valaki, tudom.
Kimentem az ebédlőbe és megtöltöttem a batyumat lembassal és gyümölcsökkel. Tiszta olyan volt, mintha fogyókúrán lettem volna. Már csak egy dolog maradt hátra, beszélni az apámmal.
Természetesen szeretem őt, de túl fegyelmezett volt velem. Jó apuka, csak katonát faragott belőlem és nem tündét. Meg sajnos az ilyen dolgokat jól eltudja rontani.
Elindultam hát a megbeszélt találka helyre, de ő még nem volt ott. Megnéztem a napórát és láttam, hogy 30 percel korábban érkeztem.
Leültem a fűbe és, hogy lenyugtassam magam elkezdtem énekelni:

Égbe magasodnak a fák,
Ha a tünde felmászikrá mindent lát.
Én is felmászok egy fára,
Szemem meresztem a tájba,
S meglátok egy hegyet a Bakacsin peremén.
S a hegynek tetején,
Szemem megakad,
Hol egy kis patak fakad.
- Hogy ott lennék!
De a szívem haza húz,
Hol szüleim várnak,
Mert ha oda felmászom, többet sohasem látnak.

Ezt a dalt meg anyámtól tanultam annak idején.
- Fiam. - tette egy ismerős alak vállamra kezét
- Apám. - tettem kezem az övére, majd felálltam
- Hallottam ahogy énekelsz. Elkívánkozol innen? - nézett rám kérdőn, de furcsa módon megértően
- Nem akarok elmenni innen. Úgyis mindig hazahúzna a szívem. De el akarom dönteni, hogy ki vagyok. - néztem szemébe
- Teljesen olyan vagy, mint az anyád. - mosolyodott el - Külsőre rám hasonlítasz, de belül sokat örököltél tőle. Tudom, eddig nehéz életed volt, de tudod, hogy szeretlek. Bárhogy is döntesz, én támogatlak. - mosolygott úgy, ahogy még régen rám mosolygott, mikor még boldog volt, mert anyám halála nagyon megviselte
- Most mennem kell. A túra után találkozunk. - öleltem meg szorosan
- Hány napra is mész?
- 2 hétre.
- Szia fiam. - mosolygott
- Szia apám.
Miután elköszöntem tőle, már, akkor tudtam, hogy nem tudnám egyedül hagyni. Már csak én maradtam neki. Nekem pedig csak ő.
Elindultam. Hátra néztem a hatalmas kapura. Elmosolyodtam. Emlékszem, mikor kifutottam a kapun és anya kapott el, apa pedig csak nevetett.