Egy lányról szól aki nagyon magányos egész gyerekkorában, de mire megérik kezdi érezni, hogy lehet mégsem a magányban fog meghalni. Társaságot talál egy fiúban.
Alice. Ez az én becses nevem. Mikor kicsi voltam soha nem voltak barátaim. Egyedül ültem a homokozóba és csak néztem a többi óvoda társamat ahogy mulatnak. 7éves lettem mikor elköltöztem a szüleimmel és általános iskolás lettem. Nagyon rossz érzés volt mikor költöztünk. Los Angeles-ből eljöttünk San Franciscóba. Nem voltunk messze de én mégis úgy éreztem...azthittem itt minden jobb lesz, és lesznek majd barátaim. Szüleim is csak bíztattak, de felesleges volt. Magányos voltam, egészen hetedikig. Lett egy új osztálytársunk. Sofi. Szimpatikus volt, és barátok lettünk. Nyolcadikban elváltak útjaink. Európába költöztek és többet nem találkoztunk. Így ment nyomorult életem tovább és tovább.
~Napjainkban~
-Első iskolanaaap a Gimibeen! Ébresztő!-kelteget anyukám lágy hangjával. Felébredek, és érzem a frissen készült palacsinta illatát. Választottam egy ruhát,
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
és lementem reggelizni. -Jó reggelt anya! Jó reggelt apa!-nyomtam egy csókot mindkettőjük arcára. Nem volt életkedvem, de mutatnom kellet a jó oldalam. -Alice kincsem, elvigyelek vagy vonattal mész?-kérdezte apa miközben olvasta újságát -Vonat! Tudni illik IMÁDOK vonatozni. Hogy miért? Imádom nézni az elsuhanó tárgyakat és csak hallgatni a telómról a zenét. Megnyugtató számomra.
