Az első nap után (Átírás alatt)

Halottnak a csók

A felkelés nehezen ment, úgy ahogyan az is, hogy "befogadóimmal" rendes beszélgetést kezdeményezzek reggel. Szó szót követett a reggelizőasztalnál, majd mintha a gyermekük lettem volna, a szobámba küldtek. Hiába nem voltam az övéké, utasításukat követtem. Édesanyámék míg keménykezűen neveltek, ők próbálták mindig az ellentettjét tenni, kedves bajor gyermeknevelési módszereknél maradtak. De a párnak sosem lehetett gyermeke. Így kapóra jött az a nő ki minimális lakbér fejében velük maradt. Későbbiekben lakbérem eltörlődött, mikor rájöttek arra, hogy akkor megyek ki a piacra, mikor ők azt szeretnék, s nagyon szívesen mosok, mosogatok, hogyha megkérnek rá. Szinte gyermekükké váltam az évek során.
A reggeli utáni összetűzés után, pedig majdnem délig ültem az ágyamon, a plafont bámulva, az agyamból pedig nem tudtam kiűzni azt a gondolatot, hogy milyen érzés is igazán a halál, milyen lehet azt megtapasztalni, de arra jutottam, hogy hiába stresszelem ezzel magamat, akkor sem biztos, hogy igazat mondott az a férfi akit... most ismertem meg.
Pontosabban nem is ismertem meg, csak egy erotikus kijelentéssel karöltve távoztam elegánsan az irodájából. Mert bármennyire vagyok egy szakadt, szemét alak, ki a pénzért él, hal, árulja testét-lelkét, egy dolog még mindig ragadt belém: Az pedig a stílus.
Anyám dívának nevelt, apám hercegnőnek, nagyszüleim meg az első világháború után haltak meg, mikor kitoloncolták őket otthonaikból.
Mélyre nyúló benső monológomnak Agnes vetett véget, Franz felesége, ki az egyik legédesebb idős nő volt a világon. Süteményt hozott nekem fel, majd bocsánatot kért azért amiért "édesapám" felkapta a vizet azon, hogy későn értem haza. A szokásosnál is később.
Tisztában voltak azzal, hogy milyen veszélyekkel is jár a szakmám, így aggódásuk még annál is inkább határtalanabb volt. Bár tudták, hogy nem parancsolhatnak nekem, a köztünk kialakult kapcsot nem akarták a halálommal zárni.
Későbbiekben a délután nyugalmát az este izgalma vette át. Míg Agnes és Franz aludni készült, én a fürdőben sertepertéltem. Befontam hajamat, hiszen nem csak kislányosan sugallt valamit a férfiak felé, az is tetszett nekik, ahogyan szex közben óvatosan kibontom a fonatokat. Az a pár pillanat a katonának igencsak csábító, míg nekem a pénztárcájuk tartalma volt az. Legalább mindenkit vonz valami. Érdekes, hogy engem pont a rossz vonz. Pedig sosem neveltek erre. Milyen furcsa is az emberi természet, hogy miként változik meg egy egyén felnőtt korára.
Precízen betűrtem a szoknyámba az ingemet, hátradobtam copfjaim. Magassarkú fekete cipőm, most kivételesen vörös rúzsom, pedig tökéletesen passzolt ahhoz az összképhez, mit jelen eseményre gondoltam. Így indultam el otthonról, boldogságot színlelve arcomon.
Csendesek voltak a rosenheimi utcák, túlságosan is. Mintha készülne valami, miről én sem tudhatok. Olyan mintha...
- Liebe!
 A hatalmas férfi, ki szolgáltatásaimat kérte, egy kicsit magasabb hangon szólt hozzám, mint ahogyan szokott. Gyengéd mosoly húzódott az ajkaira, majd megragadta a vállamat,  pillanatok alatt szembe fordított magával. Az alkohol szaga csak úgy csapta az arcomat és én tudtam, hogy ezzel megszegte az első szabályomat. Nem fekszem le részeg férfivel. 
- Heil. - nyögtem oda neki, ő pedig nem válaszolt, viszont arca sem komorult.
Csak bámult, pillanatokig nézett le rám, a sötét utcában vékony ajkain kívül pedig csak éjszínű tincsei voltak az egyetlenek amiket meg tudtam pillantani. Mosolya hamiskásnak tűnt, olyannyira, hogy szinte auráját is körbelebegte.
- Gyönyörű vagy. - Búgta felém, majd hirtelen erős fájdalmat éreztem a vállamban.
Megmarkolta. Hatalmas kezeiben akár az arcom is elfért volna, így szorítása csak kínt hozott. Gyermetegen csillogó szemekkel pillantottam fel rá. Próbáltam levenni mancsát vállamról, miután egy fájdalmas nyögést hallattam, ő nem vette el a kezét. Mintha tetszene neki. Válaszolnom kellett, de egyszerűen nem bírtam azt kiverni a fejemből, hogy a vállam fáj. Végül sikerült erőt vennem magamon annyira, hogy szóra tudjam nyitni ajkaim.
- Köszönöm, Herr.
- Beindít az akcentusod.
Közelebb hajolt, mire én nem tudtam reagálni. Kétségbeestem. Hirtelen Hans szavai kezdtek visszhangozni a fejemben, láttam ahogyan szembe kerülök a csuklyás halállal. Lehetséges, hogy az lenne a legjobb, hogyha összedolgoznék vele, nem? Lehet annyira részeg, hogyha visszamegyünk a tiszti irodába, akkor ki fog dőlni. Édes Istenem. Lehet, hogy tényleg meghalok. Lehet, hogy mindvégig ettől féltettek.
- Mondj már valamit, Liebling. Ne hagyd, hogy az a jó öreg baka magára maradjon.
Beleharaptam alsó ajkaimba, csak egyenruháját nézem.
- Nincs mit mondanom, azt hiszem.
A félelem csak sugárzott hangomból. Szinte már testemre is átterjedt az érzés, mikor derekamra helyezte a kezét. Hiába sikítanék, hiába kérnék segítséget. Ő a Haza szolgája, én meg csak egy utolsó büdös kurva, aki senki, egy kibaszott senki, aki itt vérezhetne ki az utca közepén miután megdugták, de senkit nem érdekelne. Mély levegőt vettem. A rettegés utolsó lépcsőfokára léptem. Egyszerűen nem bírtam mit tenni. Megütni nem üthetem, fegyver van nála. Az ilyeneknél minden esetben csőre van töltve. Itt jön a második szabály. Sosem szexelek azzal, akinél fegyver van.
Ő eddig kettőt megszegett.
- Én ma este már kiszórakoztam magam. - Kezdte el susogni végül, lassan elvéve kezét a vállamról, majd fonatomból elkezdte kiszedni a gumit. - Most már csak baszni akarok. Egy ilyen retek prostival mint te.
Szavai az alkoholtól voltak mámorosak, szívem pedig egyszerűen kiszállt a helyéről. 
- Itt az utcán?
- Lefogadom te már csináltad a nyílt utcán, te retek lotyó. Ugye? Itt, pont ezen a sarkon, ahova pont nem világít a lámpa.
- Nem. - Rezzentem össze.
Ez volt a segélykiáltásom, mi halkan szállt ki ajkaim közül. Senki sem fogja hallani. Késő volt, Hétfő, az utca pedig üres. Mindenki aludt, én pedig, mint jó állampolgár rettegtem a német katonától, ki meg akart erőszakolni.
- Akkor nem is fogod.
A hajszálaimat húzza ki azzal ahogyan tépi ki a másik fonatomból a hajgumit. Fáj, de szemeim még nem könnyeznek tőle, fejbőröm viszont egyre jobban ég. Régen fájt ennyire valami, talán nem is emlékszem mi. De lehet, hogy csak azért érzem így, mivel a szívem a torkomban dobog. Csapdában vagyok, egyedül. Basszameg teljesen egyedül! Meg fogok dögleni és nem tehetek ellene semmit!
- Sokkal szebb vagy kiengedett hajjal, Eszter. - Lélegezte a nyakamba, mire egy gyengéd csókot nyomott. Máskor az élvezettől rázna a hideg, most attól, hogy mit is tesz velem éppen. A csók, amit kaptam, egyre feljebb kúszott, én pedig összeszorítottam a szemeimet mikor az államhoz ért.
Az ajkaimra nyomta az övéit, de én... képtelen voltam visszacsókolni.
Agresszívan húzódott el tőlem, keze lendült, én kétségbeesetten próbáltam elhajolni, de nem ment. Fáj, szemeim könnyben az arcom pedig tűzben égett. Az utca visszhangzott a csattanástól, de senki nem kelt fel, nekem meg egyre jobban fájt a pofon helye.

- Csókolj vissza te kurva! - Emelte fel a hangját velem szemben, de le sem tudtam reagálni, hiszen a fájdalomtól égő orcámat maga felé fordította majd megcsókolta ismét az ajkaimat. Vissza kellett csókolnom, hiába volt az undor mi körülvett. A nyálas, gusztustalan, alkohol és dohányízű ajkait kellett csókolnom, egészen addig, amíg a melleim fájni nem kezdtek. Megmarkolta. Kevésbé erősen, mint a vállamat, így a hasogatás még mindig az arcomban koncentrálódott. Elhúzódott az ajkaimtól.
- Mivel nem vagyok egy undorító ember, mint te, te mocskos kurva, - kezdett bele mondanivalójába, miután elengedte a mellemet is.- nem itt foglak megbaszni. Gyere.

Megragadta a karomat, húz. Én pedig nem állhattam ellent. Képtelen voltam. Elfogadtam a sorsomat, de a fájdalom és a kétségbeesés nem szűnt. Meghalok itt, vagy ott, ahova visz. Lehunyt szemekkel imádkoztam Istenhez, de minden lépésem egyre nehezebb, ő pedig rángat, mintha egy egyszerű rongybaba volnék. Sikítani tudnék, de lelő. Nem segítene senki. Csak egy prosti vagyok, egy magyar prosti, még mindig, úgy is halok meg, hogy ez lesz az egyedüli emlék rólam.
Ajtónyitás. Szinte bevonszolt, kinyitottam a szemeim, de a fény zavart. Nagyon zavart. Remegő kezeimet egy pillanatra arcomra és mellemre helyeztem, abban a pillanatban rá is jövök arra, hogy megint a tiszti irodaházban találtam magam. Pont ott ahol megbeszéltük. Ugyanitt, ugyanekkor.
- Hans most nincs itt. - Jelentette ki, egy kéjes vigyorral az ajkain. - Örülhetsz neki, hogyha ellenkeznél nekem, ő kevésbé szívesen lőne fejbe mint én. De én, szívesen teszek a világnak egy ilyen szívességet. Most pedig vetkőzz, te kurva.
Pisztolytartójából előkerült a fegyver mit rám szegezett. Megfagytam. Le fog lőni. Minden mintha egyre sötétebb lett volna körülöttem. A túlélő ösztöneim már cserben hagytak, nem tudom mit tenni, képtelen vagyok. Rettegtem. Lelő, meghalok, itt vérzek el, valaki pedig holnap a hullámat szedi majd össze, takarítja fel a véremet, s senki semmit sem fog tudni arról, hogy ki vagy miért ölt meg.
- Vetkőzz, baszdmeg!
Hangja nyílként hatott belém. Vetkőznöm kellett. Lassan kezdtem el kigombolni ingem gombját, miközben ő a ravaszon tartotta az ujját. A felsőm gyorsan lekerül, ő pedig felvonta a szemöldökét.
- Meguntalak. Majd ha meghalsz én vetkőztetlek le, viszlát Eszter, te magyar luvnya.