Az Aogiri nyomában - Tokyo ghoul fanfiction

1 - Fujita

Hűvös szellő szökött be a kabátom ujjába. Bár a kezemben tartott pohárból opálos, kávészagú füst szállt fel, még a forró ital sem tudta teljesen elfeledtetni az év első hónapjának minden fagyát. Fázósan húztam össze magamon a szürke ballonkabátomat: az idei tél különösen kemény volt.

Elérvén az úticélomhoz, az egyik kedvenc parkom egy eldugottabb padjához, letettem a táskámat a földre és lesöprögettem egy tenyérnyi foltban a havat az ülőrészről, majd helyet foglaltam. Belekortyoltam a kávémba, hogy feledni tudjam a környezetem hűvösségét, majd kinyitottam a kedvenc könyvemet, és végre átadhattam magam a jól megérdemelt egyórányi pihenésnek.

Majd' fél óráig ültem a hideg parkban. A közeli út zajából szinte semmi nem jutott el hozzám: Takatsuki Sen ismét túl jót alkotott. Csak úgy faltam a sorokat, oldalt oldal után, fejezetet fejezet után- a kávém időközben teljesen kihűlt, de még ez sem tudott érdekelni. Ki tudja, talán egészen addig a padon gubbasztottam volna, míg rá nem fagyok- ha nem riaszt fel az olvasásból egy reccsenő ág.

- Elnézést, hogy megzavartam... - hallottam magam elől egy félszeg hangot. Kérdőn pillantottam az előttem álló illetőre, egy barna hajú, fiatal lányra, aki a zajt okozta. Ő idegesen nézett vissza rám, mintha legszívesebben abban a pillanatban köddé válna.

- Semmi probléma - feleltem nagyvonalúan, miközben továbbra is kérdőn méregettem. Vajon mitől ilyen ideges? Pillantásom a pad lába mellett álló szürke aktatáskámra siklott. Csak nem...?

A lány zavartan megigazgatta a kabátját, majd kínos lassúsággal helyet foglalt mellettem. Csalódottan mordultam fel, s végre elfordítottam a tekintetem a fegyveremről: egy ghoul nem ülne le ilyen lazán mellém. Szokás szerint elszaladt a fantáziám.

- Cudar idő van - húztam össze magamon a kabátom. A lány belekortyolt a kezében tartott papírpohárba, ami kísértetiesen hasonlított az enyémre - hohó, szóval kávézik? - majd egy zavart pillantás után ismét a kihalt parkot kezdte fixírozni.

- Igaz - bólintott, és kissé megemelte a poharát. - Még jó, hogy ez forró.

- Szentigaz - bólintottam, és még egy mosolyt is sikerült kipréselnem magamból. Vajon feketén issza...? Na jó, le kellene állnom. Még ha ghoul is, nem támadhatom meg fényes nappal, nyílt terepen!

- Ott lehet a legjobb kávét kapni a környéken - mutatott a hátunk mögötti bokrokon túlra, egy kis fabódéra az utca túloldalán. Igaza lehetett: a bodegát most is legalább hat ember állta körül, és folyamatosan érkeztek az új vevők.

- Én inkább a kávézókra esküszök - húztam el a számat.

- Például? - mosolygott rám. Közelről már azt is láttam, hogy barna szeme van.

- Nos, nem nagyon szoktam eljárkálni, úgyhogy állandó helyeim sincsenek - vontam vállat. - Nincs időm a munka mellett.

- Milyen munka az, ami így leköti? - csillant fel a szeme. Gyanakodva néztem rá: most vajon csak szórakozik velem, vagy tényleg nem vette észre a pad lába mellett álló bazinagy táskát?

- Nyomozó vagyok a CCG-nél - feleltem, és kutakodva fürkésztem az arcát, kiváltképp a szemét. Ha a pupillája kitágul, akkor megijedt, ergo tuti ghoul. És akkor nekem meglesz az esti programom. Csak adná az ég...!

- Valahogy sejtettem - bólintott, ám a szemében nem nagyon történt változás. A fene essen bele.

- Tényleg? És mégis honnan? - kérdeztem várakozóan.

- Hát, mondta, hogy nincs állandó kávézó helye, ezért arra következtettem, sokba benézett már. És abból is, hogy sok a munkája. Meg aztán, az kifizetődik minden szempontból, nem? - kacsintott rám. Ja, meg valószínűleg kiszúrta a táskámat, ami valljuk be, nem nagy teljesítmény.