Hat testvérem van, a legkisebb pár hónapja született meg. A házunk három gyerekkel ezelőtt kicsivé vált, a szüleim alig várták, hogy végre elköltözzek. Arra várhattak, tizennyolcadik életévemet betöltve, az iskolából éppen kimaradva még nem álltam készen arra, hogy megálljak a saját lábamon. Néhány egyszerűbb munkát kipróbáltam, ügyetlenségemnek köszönhetően próbánál tovább nem is jutottam, hamar kirúgtak mindenhonnan. Végül feladtam, otthon maradtam, besegítettem a házimunkában. Egy kiutat láttam ebből az állapotból: férjhez menni, és gyerekeket szülni. Egész nap a négy fal között azonban várhattam én a leendő férjemet, legyen az bárki!
Egy este apám nagy hírrel állított haza. Talált nekem munkát egy nagy házban, cseléd leszek, gyerekekre vigyázok majd. Csak ritkán járhatok haza, az otthonom a kúria lesz, ahol dolgozni fogok, így a családomnak több helye lesz a kis házunkban.
Örültem is, meg nem is. Tizennyolc évem alatt megbizonyosodtam a gyámoltalanságom felől, az ügyeimet mindig mások intézték, én csak sodródtam az árral. Semmit sem akartam kezdeni az életemmel, azt vártam, hogy mások tegyék meg helyettem. Apám megtette, azon az áron, hogy elküldött az otthonomból.
Költözésem napján az időjárás a hangulatomat tükrözte, beborult az ég, eső esett, ami estére rémisztő viharrá erősödött. Elázva, átfázva léptem át apám kíséretében az elhanyagolt birtok kovácsoltvas kapuját. Kavicsos ösvény vezetett a kúriába, alig vártam, hogy odabent megmelegedjek, és megszáradjak.
Mogorva öregasszony nyitotta ki a két ember magas, súlyos bejárati ajtót. A köszönésünket viszonozva annyit vakkantott oda nekünk sajátos nyelvjárásában, hogy az előcsarnokban várjunk.
Apám a nagy hír bejelentése óta furcsán, tartózkodóan viselkedett velem, ez gyanakvást keltett bennem, megrémített. Tudtam, valami fontosat titkolt el előlem a leendő munkámmal kapcsolatban.
Bőröndömet letéve, elgondolkodva bámészkodtam a szédítő méretű előcsarnokban. Vajon kik laktak itt? Vámpírok? – viccelődtem magamban, hogy oszlassam a zavaromat. Sokan nyílt titoknak hitték, én azonban elutasítottam a vérszívó szörnyetegek létezését. Bolondok! Saját magukat tartják rettegésben a meséikkel. Az utcánk végén levő fűszeres komolyan hitt bennük, a rosszindulatú banya, amikor anyámmal ellátogattunk az üzletébe, hosszas beszélgetésbe elegyedett édesanyámmal. Felmerült az otthonragadásom problémája, erre azt javasolta, a szüleim adjanak el a vámpíroknak. Anyám olyan arcot vágott, mintha komolyan fontolóra venné a dolgot, ezzel mélyen megbántott. Szerencse, hogy a vámpírok létezése mese.
Sóhajtva néztem apámra, egész úton némán, bűntudatosan bámult maga lé. Most se szólt hozzám, csak az eső kopogott odakint, néha-néha villant, dörrent egyet, amitől összerezzentem.
Kopp. Kopp. Kopp.
Lassú, unott léptek zaja ütötte meg a fülemet. Fent, ahol a szemközti hatalmas lépcső sötétségbe burkolózott, egy alak lépkedett lefelé, lassan, fokozatosan bontakozva ki az árnyékokból. Először csak egyszerű, elegáns ruházatát, sötétzöld ingét tudtam kivenni, majd, ahogy közeledett, láthatóvá vált sápadt arca és hátrasimított, lángvörös haja.
– Jó estét, uram! A nevem... – lépett előrébb jó apám.
– Csendet! – csattant fel élesen a fiatal férfi, hangja visszhangot vert az előcsarnok falai között. – Rád nem vagyok kíváncsi.
Bár szavait apámhoz intézte, én is megszeppentem, mozdulatlanná dermedtem. Semmi ijesztőt nem láttam az idegen, fiatal férfiban, mégis ösztönösen féltem tőle. Nem vámpír, nincs mitől félnem – nyugtattam magam. A fűszeres néni bogarat ültetett a fülembe.
