Valótlan Valóság

1. Álom, vagy valóság

Anya és apa megint kiabál. Elviselhetetlen. A fülemre szorítom a kezem, de hiába. Egyre hangosabb, és hangosabb. Elsírom magam, de senki nem vesz észre, s anya megüti apát. Apa felemeli a kezét, de ekkor felugrok.

-Ne merészeld bántani anyát!-ugrok be a két szülő közé.

Apa rámnéz, majd félrelök. Elesek, s pár métert csúszok a padlón. Vért látok. Nincs időm megnézni, hogy belőlem jön e, újra felpattanok, és a dühöngő férfi elé ugrok. Felemeli a kezét, de elkapom a levegőben. Sokkal erősebb nálam, ezért a kezem csak tompította az ütést, amitől megtántorodtam, de talpon maradtam. Újabb ütés, kirepülök az ablakon. Az üvegszilánkok csak úgy repkednek körülöttem amint a kertünket körülvevő vaskerítésnek csapódok. Mostmár rengeteg vért látok. Minden elsötétült, elájultam.Nem szabad! Anya veszélyben van...Felálok, s visszamegyek a házba. Anya apa elől menekül, aki most felém fordult. Előkapok egy kést, s beleállítom a férfibe, majd a földre rogyok. Apám mellettem zuhan a padlóra, s inmár nem csak az én vérem vörösíti be a házat. Anya még sikít egyet...

Kinitom a szemem. Egy kórházi ágyon fekszem, mellettem egy srác ül egy széken.

-Hol vagyok?-pislogok, mire az idegen rámnéz.-Kórházban.-Mi történt? Ki vagy te?-értetlenkedek tovább.-Adam. Én...láttam ahogy visszarohansz a házba aminek az ablakán kiestél, és hívtam a mentőket. Téged meg tudtak menteni de apád...-Megöltem.-vágtam közbe.-Te? Dehát anyukád azt mondta, hogy ő szúrta le.-Hazudik. Engem véd. Hol van?-tápázkodtam fel csövek sokaságát rántva ki ezzel magamból.-Nyugalom! Ne menj sehova...kérlek.-nézett rám Adam aggódva.-Ki vagy te, hogy megmondod mit csináljak?-löktem el magamtól.-Emily, anyád öngyilkos lett!-kiálltott rám, mikor már az ajtóban voltam.

Lassan visszafordultam, s hitetlenkedve fúrtam a tekintetemet az idegen, barna szempárba.

-Tessék?-szólaltam meg végül lassan.-Nem így akartam elmondani, de... édesanyád öngyilkos lett, amég te kómában feküdtél hetekig. Hogy ne kerülj állami gondozásba, örökbe fogadtalak.-Tessék?-ismételtem, inmár idegesen.-Emily, mostantól én vagyok az... a gondviselőd.-szólt szomorkás mosollyal az arcán a barna hajú, gesztenye szemű, huszonéves srác.-Ki vagy te?-kérdeztem, de saját hangom távolinak, idegennek hatott a maró csendben...Éreztem, hogy a padló felé zuhanok, de a várt, nagy koppanás helyett két kar ölelését éreztem, s hallottam, ahogy Adam ezt suttogja:-Ne félj. Majd én vigyázok rád, kicsilány.-Nem is vagyok kicsi...-motyogtam félájultan

Kinyitottam a szemem. Az ágyamon feküdtem, a takaróm a lábamnál összegyűrve hevert, s a pizsamám hozzátapadt izzadt mellkasomhoz.
Kimásztam az ágyból, s öltözködés közben a tükörbe pillantottam. Abból egy zilált, fáradt külsejű tizenéves, kócos lány pislogott vissza.

Miután elkészültem, lementem a konyhába, ahol szokásos módon, anyám helyett csak egy cetli feküdt az aszalon, egy megbarnult alma, és néhány pénzérme társaságában.

Szia kicsim!
Ma korán be kellett mennem. A hűtőben van tegnapi maradék ebédnek, az asztalon meg a reggeli, és egy kis pénz.
Érezd jól magad az edzésen.
Puszi, anya.

Szomorkásan vigyorogtam az üzenetet olvasva, ugyanis a tegnapi maradék pár szál száraz sültkrumplit, az edzés pedig a tegnapi dilidokit jelentette. Az állítólagos pénzből, pedig lehet hogy tudtam volna egy darab használt rágót venni.

Nekiláttam a reggelinek, azaz az egyetlen, talán ehető kajának a házon bellül, majd az ablakhoz sétáltam, és kinéztem rajta.

-Új szomszéd.-állapítottam meg a kint sorakozó nagy dobozok láttán.

Gyakran váltakoznak a mellettünk lévő ház lakói. Ez már a negyedik költözés idén, és még csak június van... Egy nő sétált ki a házból, s egy kisebb dobozt felkapva bement az épületbe. Mivel nem volt semmi dolgom, úgy döntöttem, hogy segítek a pakolászásban. Kisétáltam, s megvártam, hogy a hölgy újra felbukkajon, de helyette egy barna hajú, gesztenye szemű, huszonéves srác lépett ki az épületből.

-Szia! Hát te?-köszönt.
-Szia. Én vagyok a szomszédotok. Emily.-nyújtttam felé üdvözlően a kezem.
-

Helloka kicsilány!-nevetett, s nekem egy emlék villant be.-a nevem...
-Adam.-vágtam közbe meglepve.
-Igen... Ismerjük egymást?
-Tessék? Ja, nem. Csak... Egy tipp volt.-mentegetőztem kissé ügyetlenül, mire kételkedő arcot vágott.
-Hát jó.-szólalt meg végül.-Örülök a találkozásnak.- indult el befele egy dobozzal a kezében.
-Várj! Ne segítsek?
-Nem...nem kell... Jajj!-kiálltott, mert kicsúszott a látszólag nehéz doboz a kezéből. Odaugrottam, s még a levegőben elkaptam a zuhanó tárgyat.
-Köszönöm.
-Nincs mit. Biztos nem kell segítség?vigyorogtam.
-Talán egy kicsi...-mosolygott ő is.