THE SECRET APPLE (Exo-Chanyeol ff.~)~befejezett

4. Dolgok, amiket nem értünk

Egyszerűen nem bírtam tovább hallgatni a keserves  sírását.
Furcsa volt ilyen törékenynek látni egy felnőtt férfit.
Sosem voltam túl jó az ilyesfajta dolgokban, sosem voltam az a vigasztaló típus.
Sőt, idegesített is, ha valaki sírt a közelemben.
Viszont ez valahogy más volt.
Nem akartam, hogy sírjon, és ezért hajlandó voltam életemben először lépéseket is tenni.
Nem akartam, hogy hallja közeledésemet, ezért amennyire halkan csak tudtam, tettem meg a köztünk lévő rövidke távot.
Nem akartam, hogy legyen ideje elrejteni a valódi énjét.
Szépen lassan helyeztem kezem a vállára, amit először észre sem vett.
Egy aprót szorítottam rajta, majd hirtelen felém fordult.
Egy könnyben úszó szempár tekintett rám.
Annyira megrökönyödtem a látványtól, hogy az én száraz szemeimbe is könny szökött.
Amint feleszmélt, hogy ki is áll mögötte, azonnal könnyes arcát kezdte törölgetni.

Chan Yeol szemszög:

Egyszerűen nem bírtam magamban tartani tovább a bennem lakozó bánatot és dühöt. Hye Soo sírja elé borultam, és szinte üvöltve sírtam.
Haragudtam magamra, haragudtam rá, amiért elhagyott, és haragudtam Cho Rin-re, amiért annyira hasonlít arra a nőre, akit a világon a legjobban szerettem.
Az egész életem kínszenvedés, mióta nincs velem.
Jobb lett volna, ha aznap én is vele halok.

Az önsajnálatból, egy vállamat szorító kéz szakított ki.
Összerezzentem az érintés alatt, és hirtelen, gondolkozás nélkül fordultam hátra, könyeimmel
nem törődve.
Pedig kellett volna.

Hátam mögött egy olyan személy állt, akire egyáltalán nem számítottam, és őszintén szólva, ebben a pillanatban nem is igazán vágytam.
Utáltam őt.
Utáltam őt, mert annyira hasonlított rá...

Észbekapván, azonnal az arcomat kezdtem törölgetni, próbálván eltűntetni a könnyek nyomait.
Tudtam, hogy próbálkozásom felesleges, de valamit tennem kellett.
Egy diák csak nem láthatja így leendő tanárát.
Már így is elég baj, hogy hagytam elfajulni ennyire a dolgokat köztünk.
Na meg arról ne is beszéljünk, ahogy bántam vele.
Ráadásul a bátyám lánya...

Egyszerűen nem tudtam most mit is mondhatnék, és ő is csak állt nagyranyílt szemekkel a vállamat markolva.
Végül én törtem meg a csendet.
"Mit keresel itt? Késő van. 
Ilyenkor már nem kellene kint lézengened, mindjárt sötétedik."
"Tudom, de kíváncsi voltam, hogy..."
"Hát ne legyél!"kiabáltam rá. Azonnal megbántam, amit mondtam, mert már így is a sírás szélén állt, és kiáltásomtól csak megindult édes arcán egy könnycsepp.
Vajon az előbb azért sírhatott majdnem, mert én is?
Az első könnycseppjét szépen sorban követte a többi is, amíg végül zokogni nem kezdett csendesen, lehajtott fejjel.
"Miért viselkedsz így velem?"kérdezte el- elfúló hangon.
Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam.
Miért is?
Mert hasonlít egy hallott nőre?
És ez az ő hibája?
Nem. Nem az övé.
De egyszerűen nem bírok vele máshogy viselkedni.
"Ne haragudj." préseltem ki nagy nehezen magamból, megfeszített állkapcsal.
Erre olyan dolgot tett, amire egyáltalán nem számítottam. Megölelt.
A testem először megfeszült, viszont utána, magam sem tudom miért, de jóleső érzés kerített hatalmába.
Már öntudatomon kívül, testem készült az ölelés viszonzására, de akkor elhúzódott.
Még utoljára rám pillantott vízben úszó szemeivel, majd elfutott a kijárat felé.

Pár pillanatig néztem távolodó alakját, utána egy nagy sóhaj kíséretében megindultam én is a kijárat felé.
Sok időbe fog telni, mire én ezt feltudom dolgozni.