A világégés után

Egy rövidke út

Anyaa! Mondd mikor érünk oda?
Semmi válasz, éppen nyomkodja megint a telefonját, ahelyett, hogy figyelné a lámpa pirosról sárgára váltó fényét.

-ANYAAA! Megijedt és még neki állt feljebb hogy miattam, már sárgán világít.

-Jólvan már, majd ha te is felnősz megtudod mennyi dolgod lesz és nem tudsz figyelni egyszerre mindenre..

-Pffh persze, nem vagyok már ovis, tudok olvasni. Beszélj azzal a bolond Tamással. Ő nem is az apám. - flegmán de halkan motyogtam magamban.

Lassan 10 perce megyünk az autópályán és még mindig ebben a kemény gyerekűlésben kell lennem, elegem van! 
Látta anyám a tükörben, hogy ficánkolok a hátsó űlések közt elszabadulásom céljából, de csak rám ordított megint.

-Kisfiam! azonnal ülj vissza a helyedre!!

Én persze tipikus gyermek létemre vissza ültem lehajtott fejjel, és már majdnem engedtem a könnyeim szabadulóra.
Éppen pakolta vissza a mellettem lévő szétgórált táskákat, mikor egy kamion velünk szembe jött.

-ANYA nézz előre!

Mindig eszembe jut és még azóta is a bűntudatom mardossa lelkemet...