Gabentine fanfiction-Túlélni egy szebb jövőért

AJ nyomában

Clementine

Már két napja, hogy elhagytam Richmond kapuit.
Már két napja, hogy megfékeztük a teljes káosz kialakulását.
Már két napja, hogy tudom, AJ hol van.
Szemeim előtt még mindig az a pár képkocka pörög folyamatosan, amikor David és Gabe balesetet szenvedett. Ha kicsit tovább hezitáltam volna Javi és Kate mellett, valószínűleg már csak a maradványukat találtam volna meg.
Oh Gabe. Olyan elveszett volt a tekintete. Tudta, hogy mit kell tennie, tudta, hogy hogyan, az ujjai pedig meghúzták a ravaszt.
Csak egy halk puffanást hallottunk. Gabe nem sírt. Minden előjel nélkül összeesett, mint egy szatyor krumpli. Hálát adok az égnek, hogy sikerült megmentem. Túl sok haláleset történt aznap.
És miután Dr. Lingard elárulta AJ tartózkodási helyét, azt hittem én esek össze. Az én kis dilisem. Olyan ő számomra mint ha az öcsém, és egyben a fiam lenne. Vajon Lee is ezt érezte mikor rám vigyázott? Azt mondta, hogy nincs se felesége, se gyereke...mégis olyan volt mint egy apa.
Kisöpröm a kósza hajszálakat a szememből. Látszik, hogy Javi profi baseball-os volt, és nem fodrász. Sárga faleveleket fúj a szél, a fák alatt kupacba állnak az elhalt levél dombok. Alattuk pedig...
-Járkáló.-suttogom magamnak. Ez már túl "öreg" ahhoz, hogy felkeljen. Nem árthat.
-Gondolom nem tudod, hogy még milyen messze van Mcarroll Ranch.-kérdezem, a mostanra egyre intenzívebben hörgő élőholttól. Megvonom a vállam.
-Azért köszi. Jót dumáltunk.
Ahogy megy le a nap, úgy hűl az idő, én pedig szorosabbra húzom a kabátomat magamon. Zsebemből előhalászom a szakadt kis térképemet. Ujjaim követik azt a távot amit már megtettem, és nagy meglepetésemre az úticél sincs messze. A szívem a torkomba dobog az izgatottságtól.
Vajon megismer majd? Emlékszik még rám? Mi lesz ha nem adják oda nekem?
Beszívom a hideg, őszi levegőt, majd kifújom.
Nyugodj meg Clem! Nagyobb bajból is kirángattad már magadat. Ez piskóta lesz!

                                 ***
Mire Mcarroll Ranch kapuihoz érek, teljesen besötétedik. Az erdőből bogarak ciripelése és a járkálók csoszogó léptei szűrődnek ki.
Richmondhoz képest jóval kisebb, de annál biztosabb kapukkal van ellátva. Mindenhol őr, fegyverekkel és zseblámpával. Hirtelen felém világít az egyik, én pedig az arcom elé kapom a kezem, védekezve az erős fénytől.
-Élő vagy holt vagy?!-kérdi a mély, férfias hang.
-Jobban szeretem ha Clementine-nak hívnak!-felelem. A kapun egy őr jön ki, egy percig megrémülve bámulom, hiszen kiköpött mása Davidnak. Magas, katonásan vágott haj, a szemei pedig mint egy vadászó állaté. Persze amint közelebb ér, látom, hogy csak látszatra hasonlítanak és az egykoron jóképű férfi arcát most egy hatalmas heg csúfítja.
-Mit keres itt egy kislány ilyen későn?-kérdezi közelebb hajolva az arcomhoz. Mereven a szemébe nézek.
-Nem kötöm az orrodra, ha nem baj.-nem bízok ebbe a férfibe. Van valami vadság, valami kegyetlenség ahogy szemeivel végigmér. A kapu mögül egy nő néz ki.
-Ralph! Hagyja békén azt a lányt, és engedje be! Biztosan fáradt és szeretne lepihenni.-majd sarkon fordul, és eltűnik a magasnak nem mondható vaskapú mögött. Ralph szemét forgatva int a fegyvere csövével, hogy kövessem.
A kapun belül kellemes látvány fogad. Az utcákat fáklyákkal világítják ki, a verandákon nők és férfiak beszélgetnek, néha egy kis nevetés is felcsendül. Ralph egy nagy épülethez vezet.
-Itt várd meg Jessyt. Ő majd eligazít, és elmondja, hogy felénk miként mennek a dolgok, kislány.-Csak úgy köpi a szavakat, mint ha a puszta létezésem kárt tenne benne.
-Ne félj Ralph, ez a kislány nem marad sokáig. Csak keresek valakit, aztán megyek is.-megrántja a vállát, és elsétál.
-Jó nagy seggfej, mi?-kérdi egy női hang. A ház ajtójában feltehetőleg Jessy áll. Beljebb lép, és int, hogy kövessem.
-Köszönöm, hogy segített az előbb.-mondom, mire Jessy csak megrázza a fejét.
-Ralph mindenkivel ilyen. Ezért áll ő a kapuba. Olyan akár egy pitbull, aki morogva őrzi a csontját.-kezével egy öreg fotelre mutat, hogy üljek le. Ő velem szembe foglal helyett. Felhúzza a szemöldökét.
-Nos? Mi járatban vagy erre..ömh, hogy is hívnak kedveském?
-Clementine.
-Értem. Igazán szép név.-halvány mosoly játszik az ajkain. Halk köszönöm hagyja el a számat. Jessy várakozóan néz, mire nagy levegőt veszek, és elmesélem neki, hogy miért is jöttem. Mire befejezem teljesen kiszárad a szám, és izzadságban fürdök. Jessy homlokát ráncolja.
-Szóval azt állítod, hogy az a kis csöppség, akit Dr. Lingard odaadott, a tiéd?-bólintok. Feláll és idegesen kezd el mászkálni a szobában. Kérlek, csak azt ne mond, hogy...
-Clementine...Ez mind nagyon szép, és tegyük fel, hogy el is hiszem. De...
-De mi?-felpattanok a fotelból, majd lassan Jessy felé lépek. Az asszony szemeiben könnyek gyűlnek.
Kérlek, csak azt ne mond, hogy...
-AJ-vel egy hete eltűnt egy középkorú nő. A portyázó katonák találtak rá, befogadtuk és mikor erőre kapott..Eltűnt. Elvitte AJ-t, annak játékait, és pár konzervet, gyógyszert.
Hirtelen köpni, nyelni nem tudok. Megtántorodok, majd egy mozdulattal kést rántok.
-AZ HOGYAN LEHET?!-üvöltöm, miközben Jessy felé hadonászok. Eközben ő hátrálva tesz pár lépést és nyugtatni próbál.
-Clementine ne csinálj butaságot! Tedd le szépen azt a kést, és nem lesz semmi baj!-morogva hadonászok, miközben könnyek égetik a szemeimet.
-Azt akarja bemagyarázni, hogy a bomba biztos kapujukon amin bejutni is nehezen lehet, csak úgy kisétált egy NŐ ÉS EGY KÖZEL EGY ÉVES GYEREK?!-ordítom szemrebbenés nélkül. Hirtelen berobban az ajtó és két őr jelenik meg, puskával a kezükbe. Jessy mint egy riadt őzike, úgy rohan át a szobán a két megmentőjéhez.
-Ruby kérlek vidd el a St. Johnson sarkán lévő cellába! Reggelre majd kitisztul a feje, és akkor majd tárgyalunk.- az őr mielőtt kiütné kezemből a késem, még egy gyors vágást ejtek a karján. Szitkozódva vág arcon, majd kirángat az utcára. Jessy és a másik őr kint állnak.
-Maga gyáva féreg!-kiálltom oda, de csak a fejét rázza.
-Nem gyereknek való ez az időszak. Sajnálom Clementine, hogy ebbe kell felnőnöd. Reggel találkozunk.-majd hátat fordít, Ruby pedig vonszolva visz a cellámba.
-Ha nem szeretném annyira Jessyt, mostanra már nem élnél te kis patkány!-belük a sötét kis lyukba, majd suttogva hozzáteszi.
-Álmodj szépeket...Ha szerencséd van, nem feledkezünk meg rólad és nem kell itt megrohadnod.-majd hangosan becsapja az ajtót, én pedig a mellkasomhoz húzom a lábaimat. A szánalom könnyek lassan ellepik az arcomat, eláztatják nadrágomat.
Remélem jól vagy kis dilisem.

És vége! Köszönöm a figyelmet, remélem elnyerte a tetszésedet. :3 Sajnálom, hogy az első rész nem lett olyan izgalmas, de majd beindul a sztori!😅  Ha tetszett akkor kérlek írd meg kommentbe, a következő résznél pedig találkozunk! Addig is puszi❤