Neglected.

#1

" - szóval így állunk...- vigyorog kissé ördögi gúnnyal megsózva. - mikor nyílt ki ennyire a csipád, hm?- indul meg felém lépteit szaporán szedegetve. Ökle egy hatalmasat csattant arcomon, automatikusan ökle helyére kaptam, s könnyes szemekkel dőltem el. Mint egy megviselt fagerenda ami egész idáig tartotta azt a házat, ami megse érdemelte volna azt, hogy tartsa. Mintha a sátán lett volna, ez nem ő akit én megismertem. Ez nem ő akit én oly' régóta apámnak nevezek.
- a-apa...- nyöszörgök a földön, s hajamat arrébb söpörve már réges régen fényforrást vesztett szemeimet ráemelem. Tekintete vulkanikus forrósággal füstölgött, az utálat és a harag most mind abba a kis golyókba költözött. Szerettem volna abba a hitbe élni, hogy szeret engem, a fiának tekint, de ez az egész abban a pillanatban ért véget, amikor démoni szemei eltaláltak az enyéimet.

Sírni akartam, de nemtudtam. Régóta nemtudok sírni, inkább könnyezni mint sírni. Nem is tudom mikor itattam az egereket legutoljára, de most legszívesebben csak ordítottam volna a maró könnyeimmel együtt ami oly' régóta szemeimet puffasztják fel, de az Istenért se akarnak onnan kijönni."

A kollégium aulájába üldögélve szürcsölgettem forró teámat, s fejemet töröm, hogy vajon hogyan kéne hasznossá tenni magam. A bőrfotelben hátradőlve, itókámat pedig a kissé megkopott szőnyegen tartott üvegasztalra téve engedtem el magamtól. Rövidke kezeim vannak, így nyelvemet kidugva erőlködtem mivel az üvegasztal és a fotel között számomra nagy távolság tátongott. Másnak ez nem okozott volna bajt, simán elérte volna az üvegasztal másik végét is, de mivel én egy kis testbe zárt rövidke ujjakkal rendelkező kamasz vagyok nekem ez elég erőfeszítésnek mutatkozott.

Nagy lendülettel engedtem ki a tüdőmben tartózkodó oxigént, amit szinte azonnal pótolt a friss és kissé szaftos illatú levegő. Fejemet a fotel támlájára hajtottam, lehunyt szemekkel relaxáltam, az aulában történő dolgokat figyelmen kívül hagyva. Zengett a magas és üreges épület a sok kamaszodó-,vagy már fiatal felnőtt éles vagy éppen tompa hangjától, ez szinte már az életem részévé vált, itt sose volt csend, csak hajnalkor, amikor mindenki alszik. Néha egy-egy diák felkacagott, néha csak kiabált a másik tanulónak, vagy éppen hangosan sírdogált. Ebben a kollégiumban akármi előfordulhat, azon se lepődnék ha egy csapat elefánt fejen állva szambázna be az építménybe.

A teám szerintem már jéghideggé hűlt, itt lent mindig egy kicsit hidegebb van mint fent a szobákban. Lábam eddig keresztet alkotott, amit hamar meg is szűntettem, hisz nem azért vettem a teámat, hogy hidegen igyam meg. Újabb nyújtótornát hajtottam végre, nem volt kedvem kiemelni a fenekemet onnan a puha ülőmennyből, és ahogy az előbb megemlítettem rövid emberke vagyok, a kezeim sem hosszabbak, így apró ujjaimmal kapálóztam nyelvemet újra megismertetve a világgal. - végre - suttogom, mikor célom megvalósul, így tenyerembe fogva teámat újra szürcsölgetni kezdem...

(

Helló kedves olvasó,ez lenne itt a prológus,remélem tetszett és nem volt nagyon unalmas. Visszajelzéseket nyugodtan adhatsz, az csak jó nekem :)) köszönöm hogy elolvastad, ennél persze hosszabb részek lesznek))