YourBlood (Átírás Alatt!)

19.

- Aludj nyugodtan, vigyázok rád - suttogta Ad a fülembe. Tekintettel arra, hogy rögtön észrevette mennyire fáradt vagyok, eleget tettem a kérésének, és szinte azonnal álomba zuhantam, de még tisztán értettem ahogy folytatja. - Mindig.

Figyelembe véve, hogy napokig nem mentem haza, és gondolom, hogy a szüleim semmit nem tudnak arról, ami történt, így a felébredésem követően az első dolgom az volt, hogy szóljak Chrisnek, hogy ne álljon meg amíg a hírhedt Blake-házhoz nem érünk.
- Biztos vagyok benne, hogy apád megölne mindenkit, akinek ehhez köze volt - mosolyodott el Adam. Őszintén várom azt a pillanatot, amikor megértem, hogy miért mosolyog ilyeneken.
- Te is benne voltál - jegyeztem meg halkan, miközben belegondoltam, hogy ha igaza van, akkor bizony ő is a listán lenne.
- Tudom - bólintott.
- Csak nem érdekli - szólalt meg Lexi, mire összerezzentem. Azt hittem alszik.
- De érdekel csak.. - az arcát nézve nehezemre esett visszafognom magam, hogy ne nevessek fel, látva, hogy mennyire gondolkozik valami indokon. - Najó. Tényleg nem érdekel.
- Pedig lehet kellene - mondtam fintorral az arcomon.
- Lehet - vont vállat, majd folytatta. -, de nem érdekel.
- Valamikor haza kell majd menned - szólalt meg a sofőrünk. - Mármint.. Nehogy félreérts. Örülök, hogy itt vagy, és hogy ott leszel Ad mellett, mert melletted normálisabb, de nem maradhatsz túl sokáig.
- Tudom, de egyelőre nem szeretnék haza menni.
- Miért ne maradhatna? - nézett a visszapillantótükrön át Chris szemébe Ad.
- Tudod, hogy miért.
- Te mondtad, hogy mellette jobb vagyok - sziszegte.
- És ez meddig fog tartani? Meddig hat az újdonság ereje? - szólt közbe Lexi is, mintha csak összefogtak volna Adam ellen, vagy inkább ellenem.
- Te tudod a legjobban, hogy ez nem az újdonság ereje. Komolyan azt hittem, te majd megérted.
- Én értem, Ad. Csak féltelek titeket - fordult félig felénk.
- Nem kell - úgy tűnt Ad ezzel befejezte a beszélgetést. Az ablak felé fordulva kémlelte a mellettünk elsuhanó tájat, hiába volt sötét, biztos voltam benne, hogy ő lát, és az ellen sem voltak kétségeim, hogy ezzel felhúzták. Épp ezért óvatosan megfogtam ökölbe szorított kezét, mire gyengült a szorítása, és összekulcsoltam ujjainkat.

Nemsokára egyre több fény lepte el az út két oldalát, ami egyet jelentett; közeledtünk a városhoz. Akaratom ellenére húzódtam közelebb a mellettem alvó fiúhoz, akit még egyszer sem láttam ennyire kisimult és nyugodt arccal. Nem volt félnivalóm három ilyen emberrel - vagy nem emberrel - körülöttem, és nem is az nyugtalanított, hogy bajom eshet, hanem ami vár rám, mert Chrisnek igaza volt. Nem maradhatok náluk sokáig. Egyszer haza kell mennem, és szembe kell néznem azzal, ami ott fog fogadni.
És, ha már itt tartunk, fogalmam sincsen, hogy hogyan fogom Elinek és Emnek megmagyarázni, hogy miért nem voltam suliban napokig, egy üzenetet sem hagyva.
- Min gondolkozol? - suttogta alvás utáni rekedtes hangján Ad.
- Nem fontos - vontam vállat.
- Nekem az.
- Csak hogy mégis hogyan fogom ezt elmondani..
- Senkinek nem kell elmondanod, ha nem akarod - szakított félbe, mire a szemébe nézve elmosolyodtam. Hiába tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert igenis el kell mondanom, hálás voltam neki, amiért az ellenkezőjét akarta bizonyítani.

Hamarosan már nem csak az út szélén lévő lámpák fénye világított, hanem az egész város. Valójában gyönyörű volt, mégsem tudtam élvezni a látványt, és ez Adamnek is feltűnt.
- Gyere ide - mondta halkan, miközben kitárta karjait, jelezve hogy bújjak oda. Izmos mellkasának dőlve tettem azt, amit ő: kémleltem a mellettünk elsuhanó tájat.
A környék egyre ismerősebbé vált. Az iskola utcája. Pontosan olyan állapotban volt, ahogy a diákok látni szeretik. Hatalmas kapui zárva, egy lélek sem sétált az udvarán, ahol a padok üresen álltak. Sötétségbe borult az egész épület. Majd ezt is magunk mögött hagytuk, ahogy a város nagy részét.
Nem telt el sok idő, mire a hatalmas ház elénk tárult.
Adam meg sem várva, hogy az autó megálljon, kibújt az ölelésünkből, és kipattant a járműből, majd egy pillanat alatt el is tűnt.
- Öhm.. - néztem felváltva a nyitott ajtóra és az előbb még mellettem ülő fiúnak a helyére.
- Mindjárt jön - mondta Lexi, miközben kiszállt. Követtem a példáját, majd folytatta. - Gondolom.
- Hát rendben - mondtam furán.
- Addig menj fel a szobájába, feltételezem tudod melyik az - mosolygott rám Chris, mielőtt besétált a hatalmas házba barátnőjével az oldalán. Volt valami a mosolyában. Valami, amit leginkább Adamnél tapasztaltam. Határozottan perverzió, ami kifejezetten illet hozzá, bár a fiatalabbik fiúnak valahogy jobban állt. Lehet a természetfeletti lényeknél ez valami szokás. Mosolyogjunk így valakire, hátha megtermékenyül tőle, vagy nem is tudom.