Anubisz Útja (1. Verseskötet)

Az öntudatlan kora

Néma szó hagyja el a szám,
Gonosz átok száll vissza rám.
Megsüketít e néma szó,
Végre meghalni volna jó.
Látom a sötétet, gyönyörű,
A méreg bennem oly keserű,
Mégis jó.

Ezüst színű némaságban,
E pokoli, szörnyű magányban,
Emelkedett zuhanás,
Egy áruló bajtárs.
Ő a társam, ki el nem hagy.
A víz, ami télen sem fagy,
A fényes fekete hó.

Lehalkítom, mert túl fényes,
E sikító zaj oly éles,
Engem hat láb mélyre temet,
S látja bennem a világegyetemet.
Meghurcolt, élettel telt báb,
Test, amit éhes vadállat rág.
Ez vagyok én.

Elejt, s én magasra zuhanok,
És ketten egyedül ugyanott,
Hitetlenül várjuk a csodát,
Lelkünknek mérgező lakomát,
A fájdalmat, mi oly édes
Holt-életet, ami véges.
Egy völgy a hegy tetején.

Izgalmas, lassú szürkeség,
Mindent kitölt az üresség,
Elcsépelt, sosem hallott gondolat,
Egy hang, ami belülről folytogat,
Vörös lepelbe csavart szavak,
Egy asszony aki sírva kacag,
Haláltáncot jár.

Kezem szorosan megkötve,
Egy kés a szívembe bökve,
Előrelépés a szakadék szélén,
Közeleg a fény az alagút végén.
A Hold asszonya letaszít,
Érdes csendbe, mi megvakít,
S a fejfám mellett áll.

Messze tart a magas égtől
Kitilt a tündöklő fényből,
E viharvert rozsdás lánc,
E végtelen gyötrő tánc.
Kifáradt lábammal járom,
A megbocsátását várom,
Gyengén a porban.

Életre ítéltettem,
Önszántamból szenvedtem,
A kihalt, néptelen földön,
Hova még a sötét se jön,
Veled is magányosan nézem,
Ahogy az öntudatlan felébred.
Ebbe a sötét korba.

'17. 04. 10