Esteniel

1. fejezet

- Papus, menjünk már~! - visszhangzott egy fiatal hang a folyosó vakító fehér falain. Majd egy rekedtes öreg hang válaszolt idegesen:
- Ha még egyszer meghallom ezt a mondatot, komolyan téged foglak alanynak használni a következő kísérletemhez!
- Jól van, jól van.~ Nem kell idegesnek lenned, papi! - visszhangzott újra, ám ezúttal a hang gazdája is felbukkant a folyosó végében. Méghozzá, egy magas szőkés barna hajú fiú volt az illető, aki vidáman baktatott. Gyűrött fehér inge félig, a sötétzöld háromnegyedes nadrágjába volt tűrve. Nagy, fekete keretes szemüvege némelyik lépésnél kicsit elferdült, ilyenkor mindig gyorsan megigazította. Egy óriási szobába vezetett az útja, aminek a közepén egy hatalmas íróasztal állt. A fal menti, plafonig érő könyvespolcokon a vastag könyvek szanaszét, némelyik pedig a földön hevert több halom papír között. A fiú kíváncsian az asztalhoz ballagott és egy köteg papírt felemelt onnan, majd olvasni kezdte őket.
- Oh, ezek jelentések. - beszélt magában. - Lássuk csak... 2018. november 2-án bukkantak fel legelőször. Ú~ azt hiszem négy éves lehettem akkor. Már több, mint tíz év eltelt, hmm. - motyogta lehangoltan miközben lapozgatott, majd megakadt valamin a szeme. - Eltűnt a három vezér? Papus azt mondta kivégezték őket. Érdekes. - Izgatottan közelebb hajolt a papírhoz, de mielőtt jobban beleolvashatott volna, kicsapódott az ajtó. Egy görnyedt, alacsony öregember lépett be rajta. Fehér, földig érő köpeny lógott vékony testén, kezében pedig egy vastag szürke bot volt. Amint a fiú megpillantotta, kapkodva tette össze a lapokat egy kupacba és a torkát megköszörülve meredten az öreget nézte.
- Te meg miért állsz ott, mint egy pudli? - üvöltött rekedten a köpenyes alak. - Gyerünk, kapkodd magad! El fogunk késni.
- De tudd, hogy nem miattam~! - hangoztatta a fiú, miközben összekapott néhány holmit egy táskába.
- Ne is emlegesd! - kiáltotta újra, majd a fiút megbökte a botjával és az épület kijárata felé vette az irányt. - Iparkodj, indulunk!
- I~igenis! - hangzott a válasz. A fiú előre futott és a bejárati ajtó melletti szekrényből kiemelt egy kétkerekű eszközt amire egy vékony cső volt szerelve, rajta egy kormánnyal. Amint megpillantotta, próbálta visszafogni magát. Addigra az öreg is odaért és rosszalló tekintettel a fiúra nézett.
- Ne haragudj, papi. De még mindig nem bírom elhinni, hogy ezzel akarsz mostantól az utcán közlekedni. - tört ki a fiúból a nevetés.
- Neked most mi bajod van? Nem tehetek róla, a taxi nem áll meg az épület előtt. Hogyha a normális tempómmal haladunk, akkor meg a nap végére sem érünk oda. - morogta. - Várjunk csak. ... Te most rajtam nevetsz? Ha így viselkedsz, nem viszlek magammal.
Erre a fiú, mintha elvágták volna, abbahagyta a nevetést. - Igaz, Igaz. - mindentudóan bólogatott, miközben a szemüvegét igazítgatta. - Teljességgel igazad van papus. Az én hibám.
Az öreg felsóhajtott. - Ezek a mai gyerekek...
Kiléptek a bejárati ajtón és bepakolták a kétkerekű eszközt egy sárga taxiba, ami az óriási ház előtt parkolt, majd beszálltak mindketten. - Kérem adja meg az érkezési helyet. - szólalt meg egy gépies női hang, amint elfoglalták a helyüket.
- Még mindig nem tudom megszokni ezt az ijesztő valamit. - suttogta az öreg a fiúnak.
- Helynév keresése... Nem található a "Még mindig nem tudom megszokni ezt az ijesztő valamit" cím. Kérem adjon meg valós címet. - válaszolt újra a hang.
Az öreg a fejét fogta már kínjában a fiú pedig alig bírta, hogy ne nevesse el magát. Végül összeszedte magát és újra megszólalt rekedten: - A-Az aukcióházba.

***
- Wáó~ Óriási! - kiáltotta el magát izgatottan a fiú, amint kiszálltak a taxiból. Az autó egy domb tetején állt meg, a domb tövében pedig egy tó helyezkedett el. Közepén egy hatalmas szigeten egy szürke kastély volt. A sziget szélén körben kétméteres drótkerítés díszelgett, a kapuban meg két őr talpig fegyverzetben várakozott. A sziget és a tó partját egy hosszú, másfél méter széles acél híd kötötte össze.
- Ez a hely évről-évre egyre szürkébbnek tűnik. - gondolkodott el az öreg hunyorogva a helyet bámulva. Eközben a fiú kivette a csomagtartóból a kétkerekűt.
- Tessék papi. -mondta a fiú, majd az öreg elé helyezte, aki ráállt az eszközre és elindult vele a tó felé. A fiú odafutott mellé és együtt ballagtak a szigetre.
Nagyjából fél órája mentek már amikor a kapuhoz értek, ám nem tudtak tovább menni, ugyanis a két őr az útjukat állta.
- Az igazolványukat. - szólalt meg az egyik szigorúan. Az öreg lassan belenyúlt a farzsebébe és kivett egy üveglapot, majd a fiú is így tett. Amint az őrök rájuk néztek, az üveglapokon kék írás jelent meg. A két alak egy kis ideig szemlélte őket, majd egy bólintás után arrébb álltak mindketten, utat nyitva a két vendégnek.
- Úgy érzem magamat, mint valami fontos pasas! - suttogta csillogó szemekkel a fiú.
- Mert azok is vagyunk. - vágta rá flegmán az öreg. - Illetve csak én.
- Ne légy ilyen papii~! - nyafogta, majd egy mű könnycseppet letörölt az arcáról a fiú. Az öreg kicsit undorodott tekintettel nézett rá.
- És én még azt hittem, hogy miután betöltötted a 18-at, normális unoka válik belőled. - tette hozzá kicsit csalódottan.
- Kitudja. - megvonta a vállát a fiú. - Ha normális lennék, akkor egyszerűen unalmasak lennének a napjaid.~
- Hah! Az már biztos!
Beljebb sétáltak a kastélyba és körbe néztek. A hely meglehetősen sötétnek tűnt, ráadásul csak egy-két ember lézengett a szobákban, azok nagy része pedig a személyzet volt.
- Erre lesz. - mondta az öreg amint elindult egy vékony folyosó felé. A fiú meglepett nézett a személyzetre, mivel úgy tűnt egyikük sem reagált a jelenlétükre. Aztán észrevett valamit, amitől minden világos lett: mindegyikük csuklóján egy szürke karperec díszelgett. [ Szóval akkor ők mind... ] - gondolta a fiú szemeit lesütve, majd az öreg mellé sietett.
Ahogy mentek végig a folyosón, úgy változott a falak színe és a légkör, nem is beszélve arról, hogy az útjuk lefelé vezetett.
- Papus, én kezdek félni. Biztos jó helyen járunk? - kérdezte a fiú borzongva.
- Kételkedsz a memóriámban? - nézett rá az öreg. - Már évek óta ide járok!
- Ú~ De akkor is! Olyan ijesztő!
- Ne nyafogj!
Végül egy kisebb szobában akadtak ki, ami nagyjából a föld alatt húsz méterrel helyezkedhetett el. A pultnál egy gyönyörű, szőke hajú nő piros estélyiben várta a vendégeket. Az öreg oda ment hozzá. - Két személyre lesz. - mondta halkan, miközben a nő melleit bámulta.
- Rendben. Még pont időben jöttek. - válaszolt a nő egy bájos mosollyal az arcán. - Akkor néhány adatot fel is vennék először Mr. Edens és... - zavarodott pillantást vetett a fiúra.
- Daniel Edens. - vágta rá a fiú.
- Az unokám. - magyarázta az öreg.
- Értem. Sosem mesélt még az unokájáról. - mondta, majd csábítóan a fiúra nézett. - Remélem gyakrabban fogunk mostantól találkozni.
A fiút nem különösebben érdekelte a nő. - Hm? Oh, persze. - felelte, miközben a szemüvegét próbálta az inge végében megtörölni.
A nőn látszott, hogy felidegesítette a fiú viselkedése, de megpróbálta megtartani a mosolyát.
- Kövessenek. - intett a nő, miután sikeresen feljegyzett minden fontos adatot. Kitárta a pult mellett lévő vasajtót, és egy hatalmas színpadi terem tárult a szemük elé. A nézőtér tömve volt emberekkel, alig lehetett üres helyet találni.
A fiú csillogó szemekkel kapkodta a fejét. - Uwah~ Ahogy várható volt, csodás ez a hely!
Az öreg felsóhajtott. - Majd nemsokára meglátod, hogy nem igazán az.
Egy VIP páholyba vezetett az útjuk, ami az emeleti részen helyezkedett el. A fiú egyből lehuppant az egyik fotelba vidáman. - Még otthon sem ilyen kényelmesek a bútorok! - kiáltotta elégedetten.
- Örülök, hogy tetszik. - mondta a nő, majd az öreg felé fordult. - Ha bármi kérésük van, csak szóljanak. - közölte halkan, majd elhagyta a páholyt. Az öreg a falhoz állította a kétkerekűt, aztán ő is leült a fiú mellé.
- Francba, ez tényleg kényelmesebb. - morgott az orra alatt. - Majd emlékeztess, hogy rendeljek újakat otthonra.
- I~genis kapitány! - felelte a fiú boldogan tisztelegve.
Közben pedig a nézőtér is elcsendesedett. Halk zene szólalt meg, majd a függönyöket felhúzták és egy öltönyös alak jelent meg a színpadon. - Üdvözlök minden Hölgyet és Urat! - kiáltotta el magát, miközben a karjait széttárta. - Ajánlom, hogy az esemény végéig itt maradjanak, ugyanis igen érdekes árukkal találkozhatnak majd a színpadon. Na, de nem is húznám tovább a szót, hadd kezdődjön az aukció!
- Remélem idén jobb alanyokat fogok találni. - suttogta az öreg a fiúnak.
A fiú csak bólogatott, mereven a színpadot bámulva. - Akkor hadd mutassam be az első árunkat! - kiáltotta az öltönyös férfi, amint a színpad egyik végébe mutatott. Élőszőr lánccsörgés hallatszott, majd egy másik férfi jelent meg, ahogy húzott valamit, ami láncra volt verve. Ez a valami egy nő volt, olyan harmincas évei körül járhatott. Kicsit hegyes fülei kilátszottak kétoldalt a borzos vörös hajából, piros szemei halványan a földet bámulták.
- Érdekes példány. - gondolkodott el az öreg. - Hm, de nekem nem ilyen kell.
- Papus, mi lesz velük, ha nem veszi meg senki? - kérdezte kíváncsian a fiú.
- Az ritkán szokott megtörténni, de gondolom elégetik őket. - válaszolt rekedten az öreg.
A fiú továbbra is csak nézte a nőt, ugyanis nem szokott ilyen sokat egy helyen látni. Pontosabban nem szokott gyakran ennyi [vámpírt] látni. A gondolat, hogy a színpad mögött még több hasonló lény lehet, még izgatottabbá tette.
A nő hamar elkelt, és még vagy egy tucatnyi utána is. Fiataltól az öregig mindenfélét eladtak. Még a nagyapjának is jutott két példány. Ahogy telt az idő, a fiúnak úgy tűnt el az izgatottsága, míg végül már alig várta, hogy vége legyen.
- Papi, most már mehetnénk... - suttogta lehangoltan az öregnek.
- Hova tűnt az a nagy lelkesedés? - kérdezte gonoszul vigyorogva. - Elvileg már csak egy van hátra.
A mondat hallatán a fiú egyből jobb kedvre derűlt. Újra visszatért kicsit az izgatottság az arcára.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy elérkeztünk az utolsó árunkhoz. - szólalt meg az öltönyös, majd intett társának.
Ismét lánccsörgés hallatszott, majd egy kislány jelent meg a színpadon, még tíz éves sem lehetett. Fekete derékig érő kócos hajából hegyes fülek törtek utat. Az egész testét elborította a fekete piszok csak a vöröses arany szeme adott egy kis színt a kinézetéhez. Meredten a földet nézte, mintha csak egy baba lett volna.
A fiú szemét lesütve nézte a lányt, miközben arra gondolt, hogy még ilyen fiatalakat is eladhatnak. Sosem szerette a [vámpírokat], ezért nem nagyon törődött mi lesz velük, de egy kislány az kislány ha vámpír, ha nem. Már csak abban reménykedett, hogy olyasvalakihez kerüljön aki jól bánik vele.
[Biztos lesz valami öreg ficsúr aki meg akarja venni.] - próbálta nyugtatgatni magát.
Ám nem úgy történt ahogy ő gondolta. - Áh, ez nem az igazi. - hallotta valahonnan a tömegből.
- Azt mondták érdekes példány lesz az utolsó. - szólalt meg csalódottan az öreg mellette. - A semmire spóroltam meg a pénzem.
- Miről beszélsz papus? - kérdezte zavarodottan. - Nekem teljesen normálisnak tűnik.
- Ez? Lehet el kéne küldenem téged  egy szemorvoshoz.
A fiú nem tudta mire vélje az előbbieket. Úgy tűnt mindenkinek hasonló a véleménye a nézőtéren.
[Hogy lehet ez?] - kapkodta a fejét, hátha talál valakit aki úgy gondolkodik, mint ő. Nem talált senkit, a lányra nézett. [De hát eddig mindannyian elkeltek!]
A lány aztán megmozdult. Mintha valami szagot megérzett volta, kábultan a tömeget bámulta keresve a szag gazdáját. A fekete árny vöröses arany szemeivel megtalálta a prédáját, egyenesen a fiúra nézett éles szemeivel. Sugárzott belőle az élni akarás, tudta hogy mindennek vége lesz, ha senkinek sincs szüksége rá. Úgy érezte a fiú, mintha hozzá fordult volna segítségért.
[Mi a fene folyik itt?!] - gondolta ingerülten a fiú. - [Már az is furcsa, hogy nem kell senkinek, de hogy most meg engem bámul az még furcsább!]
- Papus, miért néz erre? - kérdezte végül, hátha talál valami normális magyarázatot.
- Honnan a francból tudjam! - kiáltotta az öreg kicsit túl hangosan, ugyanis a nézőtérről felnéztek hozzájuk a nagy hangra. Most már ténylegesen mindenki őket figyelte. Aztán megszólalt az öltönyös a színpadon, újra magára terelve a figyelmet. - A 69-es tízezret ajánl, először..
A fiú a többivel együtt az imént említett 69-es illetőt nézte. Egy kopasz kigyúrt alak volt tetoválásokkal a testén, a fiú pedig undorodva figyelte minden arckifejezését. Idegesítően vigyorgott, nem is beszélve az óriási mennyiségű verejtékről a fején. Az biztos volt, hogy ez az ember nem normális.
- Másodszor!.. - kiáltotta az öltönyös újra.
[Ez kezd érdekessé válni!] - mosolygott magában a fiú, majd újra a lányra nézett. - [Most már biztos vagyok benne! Ez a lány más, mint a többi~]
- Harmadsz-- hangzott újra, ám nem tudta befejezni. A fiú gyorsan kikapta nagyapja kezéből a táblát, rajta a 99-es számmal és felmutatta, mielőtt az öreg reagálhatott volna rá.
- Oh, 99-es húszezer, elöször!..
Az öreg végül magához tért, majd a fiúra nézett idegesen. - H-Hé, eszednél vagy?! Mi a francot csinálsz?
A fiú nem válaszolt, a lányon tartotta tekintetét, egymást bámulták. A lány arckifejezése megváltozott, becsukta szemeit. Olyan volt, mintha azt mondta volna "köszönöm".