Feküdtem. A hideg rázott, ki voltam száradva, bőröm halott sápadt volt. Nem pislogtam. Csak néztem. Nem csináltam semmit. A lélegeztető gép még ment, amikor valaki bejött a kórterembe.
- Lám, lám. Mit mondtam. Nem kellett volna elhagynod - mondta Alonso rémisztően lassan. A síró görcs kerülgetett. Nem féltem tőle. De nem tudtam beszélni.
- Tudod - folytatta - nagyon de nagyon megviselt amikor őt választottad. Helyettem. De most ő szépen elhúzta a csíkot egy másik lánnyal, te meg belebetegedtél a fájdalomba. Szó szerint. Azt hiszed megbocsátok? Tudtam, hogy ez lesz. Ivan ilyen. Egy beteg állat. Te nem voltál az. Te egy csendes, visszahúzódó, depressziós lány voltál míg meg nem jöttem. Akkor lettél vidám, jószívű, szociális. Az volt a hála, hogy két évig jártunk aztán megérkezett az a ****!!! Akkor elhagytál szó nélkül, élted a kis életed azzal az elmebeteg barommal! Most egyedül vagy! És az is maradsz! - üvöltötte. Hol vannak ilyenkor az orvosok? - De ezen tudunk változtatni.
Leült az ágy szélére megfogta a lélegeztető gépnek a kikapcsoló gombját és elgondolkozott.
- Hm. Megnyomjam vagy ne - húzta gúnyos vigyorra az ajkát.
- Alonso... - lihegtem, de késő volt. Megnyomta. A lélegeztető gép leállt. Az utolsó kép amit láttam, hogy Alonso kiugrik az ablakon.
YOU ARE READING
Dreamland
FantasyÉjszaka, egy nem túl szokványos éjszakán, amikor lélegeztető gép leállt... meghaltam. Vagyis azt hitték.
