Napfelkelte, napnyugta, apró pocsolyák csobbanása mikor belelépek. Minden és semmi, vagyis maga az élet. Valahogy minden elvesztette értelmét mostanra. A hűvös szellő suhogása már nem olyan kellemes mint régen, a takaró már nem ad meleget. A világ értelmét vesztette, hiába nézek körbe, nem érzek semmit sem. Mintha ott állnék egyedül, a sivatag közepén, s nem illenék sehova. Oh, miért is van ez? Miért nem érzem a kandalló finom melegét? Igen, azt hiszem megvan. A világom közepe ember alakot öltött és elindult a másik irányba. Egy irányba, ahonnan többé nem jön vissza hozzám, elhagy. Vele együtt sétáltak el, illetve futottak az érzelmeim. A régi tüzet, a lángot mintha leöntötték volna egy jó nagy vödör vízzel. Nem maradt semmim, csakis önmagam. Elvittél mindent amit lehetett, és itt maradtam üresen, összekuporodva a homokba, mint egy aprócska jelentéktelen izé. Az emlékek..igen azokat miért nem tudtad elcipelni? Azok a borzalmasan kínzó, keserédes emlékek, amelyeket sohasem fogok elfelejteni. Belém ivódtál, bolondultam érted, és te voltál minden. Most, így egyedül úgy érzem magam mint zene jelentés nélkül. Hiányod fáj, éget, de érzelmek sehol nincsenek már.
