My Gurdian Angel /N.G\ [BEFEJEZETT] *ÁTÍRÁS ALATT*

|0|

Az életem elég furcsa, de csak ha az én szememmel nézed. Az életem egyik szakaszában egy életvidám, bulizó, egyetemista lány vagyok, a másikban pedig a szobámba ülök, és zenehallgatás közben a könnyeimet próbálom letörölni. És ha hiszitek, ha nem, ez tényleg az egyik pillanatról a másikra történt meg. Két éve, mikor a második szemeszterem töltöttem az egyetemen. Emlékszem, mindenre. Nem volt meleg, a szél enyhén fújt, én pedig boldogan sétáltam végig a kihalt utcán. A házunk elé érve, mély levegőt vettem, és boldogan csörtettem be a házba. Az előszoba temetői csendbe burkolózva adta tudtomra, hogy senki sincs itthon. Levettem a cipőm, a vékony pulcsimat pedig felakasztottam az egyik fogasra. A bőröndöm ledobtam a nappali egyik foteljába. Bementem a konyhába, ahol egy sárga post-it- en kívül semmit sem találtam. Gyorsan elolvastam azt a két sort ami rá volt kaparva. Visszatettem az asztalra és az emeletre siettem. Amint felértem, a folyosón a második ajtó felé vettem az irányt, benyitottam, és az öcsém mindig kupis szobájával találtam szembe magam. Mosolyogva felvettem az éjjeli szekrényen fekvő képet, amin én és ő voltunk, amint egyik nyáron dinnyét eszünk. Végigsimítottam az üvegen, és visszatettem a helyére. Lassan fél éve nem jártam ebbe a szobába. Mosolyogva néztem körül, utoljára. Emlékszem, hogy mennyire furcsálltam azt hogy nincs itthon. De mivel pontosan ismertem, hogy milyen kamaszodni, ezért elengedtem a gondolatokat. Lementem a földszintre, és a kanapéra ülve vártam a szüleim. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el a kanapén üléssel, de nem sok. Max 20 perc. Arra figyeltem fel, hogy a bejárati ajtó hangosat csapódva adja meg magát apukám akaratának, pontosabban lábának. Kezében két hatalmas szatyrot cipelt, én pedig mint jól nevelt kislány, nevetve végignéztem, ahogy felszenvedi őket az étkező asztalra. Miután édesanyám is bejött elkezdtünk kipakolni. Színtisztán emlékszem arra a mozdulatra, ahogy édesapám dobja nekem a borotvát, amit az öcsém fürdőjébe kellett felvinnem. Még hallottam lentről, ahogy a szüleim rólam beszélnek valamit. A hangok, amiket hallottam élesen visszhangoznak a fejembe. Ahogy a lépcső enyhén nyikorog a talpam alatt, az elpakolt zacskók zörgése, a házunk előtt elszáguldó autó, ahogy kinyitom a testvérem szobájának ajtaját, és az enyhe nyikorgással kinyílik. És ez az utolsó hang ami megmaradt. Sőt, az utolsó kép, egészen addig amíg be nem nyitottam az öcsém fürdőjébe. Nem tudom, hogy egyből sikítottam, vagy csak miután letérdeltem az élettelen test mellé. Arra sem emlékszem, hogy hova tűnt a kezemből a borotva, sőt, arra se, hogy hogy nézett ki a test. Csak arra, ahogy kétségbe esetten rázom, azt ismételgetve hogy kelljen fel. A szüleim reakciójára sem emlékszem, sőt, arra se, hogy hogy vitték el az öcsém. Az a következő emlékkép, ahogy a szüleimmel szembe ülve, próbálva visszatartani a könnyem, tudatosul bennem, hogy a testvérem nem létezik többé. Az eset után két héttel eltemettük. Mindenét kidobtam. egyetlen egy dolgot tartottam meg. Azt a képet, ami az éjjeliszekrényén pihent. A szüleim elváltak, én pedig egy külön albérletbe költöztem, nem messze az egyetemtől. Egyetlen egy emberrel voltam hajlandó beszélni. Az öcsém legjobb barátjával.