Vihar

Prológus

A hóban könnyű követni egy állat nyomát. A szarvas, amit keresek, délnek futott... Talán követnem kéne, de ezúttal lemondok zsákmányomról. Túl késő van. Most kell elindulnom, ha haza akarok érni, mielőtt teljesen besötétedik.

Felállok a patanyomok mellől. Arcomba csap a jeges szél. A hó is hullani kezdett: a fehér pelyhek vadul kavarognak a levegőben.

Elindulok visszafelé a saját nyomomat követve; a vastag hótakaró meg-megroppan a lábam alatt. Fejembe húzom a csuklyám, hogy megvédjen arcom a feltámadt széltől. Túl régóta tart már a tél, de erejéből és haragjából mit sem vesztett kezdete óta.

Kerülgetem a ruhámat tépkedő ágakat. A szél már szinte üvölt, alig hallom a saját gondolataimat is. Még jobban az arcomba húzom a csuklyát. Alig látok valamit, a hópelyhek egyre vadabb táncot járva próbálják eltakarni előlem az utat. Szemem kétségbeesetten tapad a nyomaimra, amelyek az egyetlen reményemet jelentik a hazajutásra.

Vihar lesz, semmi kétség. De még mindig csak az utam felét tettem meg, a nap pedig már egészen vörösre festi a halott erdőt. Haza kell érnem, mielőtt nyomaimat elmossa a szél.

Óvatlan voltam. Márpedig ez halálos lehet ebben a rengetegben. A hóviharok itt gyorsabban jönnek, semhogy előre lehessen jelezni őket... Ez az erdő átka: nem tűri, hogy bárki is nyomot hagyjon rajta. Könyörtelenül elbánik a vándorok útját segítő legapróbb jelekkel, majd elnyeli őt magát is. Ez az oka, hogy senki nem merészkedik ide – csak mi, akik otthonunknak tekintjük.

Feleségem és két kisgyermekem gondolatára megszaporázom lépteimet. Haza kell jutnom. Tudom, hogy ma nem ejtettem zsákmányt, de ha a szél elhordja nyomaim, és a fák megkezdik éjjeli táncukat, elvesztem. És ha én nem vagyok itt, hogy élelmet adjak nekik, a családom halálra van ítélve.

Sietek, bár tagjaim már remegnek a fáradtságtól és a hidegtől. Kabátomat tépi a szél, arcomnak azon a részén, amelyet nem takar csuklya, vékony jégréteggé olvad a hó. De nem veszíthetem szem elől a nyomokat...

A szél lassan egyenletesre simítja a hóréteget, végleg elmosva lábam nyomát. Reményem szinte szertefoszlik, de ekkor meleg fény dereng át a hófergetegen. Még távol van, de már idelátszik... az én otthonom az!

Megfeledkezve a viharról és a hidegtől sajgó tagjaimról, új erő tölt el. Már nem tarthat vissza sem szél, sem hó, sem az átkos rengeteg bármely más, gonosz varázsa. Megmenekültem.

A nap már eltűnt a láthatárról, most már nincs más fény, csak az ablakomból áradó, meleg világosság. Ha nem érek ide, ezen az éjszakán sem a hold, sem ezernyi csillagkísérője nem sietett volna segítségemre. Vastag, szürke felhők takarják el az eget, a fény nem hatol át rajtuk.

Hiába cibál egyre dühösebben minden ág és apró fuvallat is, már nem tarthat vissza. Szemem előtt lassan kibontakozik a kedves kis faház, amelyet saját kezemmel építettem.

Még néhány lépés... Dörömbölök az ajtón; másképp bejutni nem tudok, hiszen belülről el van reteszelve. Nem az idegenek miatt (ugyan miféle szerencsétlen tévedne erre?), de ha nem lenne az erős faléc, amely elzárja, az itteni viharok talán betörnék az ajtót is.

Feleségem hamar beenged. Nem hagyja, hogy kint álljak, azonnal behúz a meleg szobába. Zsibbadtan hagyom, hogy lehámozza rólam vastag kabátom, amely nem tudott megvédeni eléggé a fagytól, majd leültet a kandalló mellé. Jól esik a meleg. Érzékeim szinte olvadnak, bőröm alá bekúszik a forróság, amely egy idő után kellemes meleggé szelídül.

Békésen üldögélek a kandalló mellett, élvezve, ahogy az élet visszatér belém. Szemem fényecskéi, gyönyörű lánykám és fiam, most odajönnek hozzám, és vidám tekintetükből látom, hogy bár én nem jártam sikerrel a vadászaton, anyjuk mégis tehetett vacsorát az asztalra.

Csillogó szemmel hallgatják végig sikertelen vadászatom minden apró részletét. Mosolyogva figyelem, ahogy isszák a szavaim. Alaric erősködik, hogy legközelebb ő is jön, bár még csak hét éves. Húga, az ötesztendős kis Noelle eleinte rajongva figyeli, majd hirtelen kijelenti, hogy velünk tart. Komoly hangon intem őket, hisz az erdő veszélyes hely. Egy pillanatra elhallgatnak.

Remélem, nem ijesztettem rájuk, így is olyan gyermekkoruk van, mint talán senki másnak... A következő pillanatban azonban Alaric arca felragyog: remek ötlete támad. Azt mondja, tudja, hogy a farkasok nagyon veszélyesek, de őt nem kell félteni tőlük. Mosolyogva bólintok, de nem hiszi el, hogy sikerült meggyőznie. Be akarja bizonyítani.

­– Legyél te a farkas! – jön az utasítás. ...Meg hogy majd ők ketten lesznek én. És ők persze jól tudják, hogy én mindig legyőzöm a farkast. Noelle buzgón bólogat. – Majd mi leszünk te! – mondja. Felnevetek, és próbálok egy vicsorgó farkast utánozni. Ők is nevetnek.

Ha az erdő legnagyobb veszélye a farkasok lennének, már talán magammal vinném Alaric-ot is, hogy bevezessem a vadászat rejtelmeibe. De sajnos az az egy megmaradt falka is veszélyben van. Egyre fogynak, mint a többi állat is. Az erdő nem csak az embereket nem tűri meg magában.

Borús gondolataimból egy puha érintés szakít ki. Ilandere az. Hátrafordulok a vállam felett, és vidám csókkal üdvözlöm. Érintése mindig kedves, meleg. Lecsendesíti a vihart, ami bennem dúl, és elfeledteti velem azt, ami az erdőt ostromolja. Csak ő képes ilyesmire.

Forró levest ad a kezembe, de mosolya többet ér bármi másnál, többet mond mindennél, hiszen szavak nélkül üzeni: nincs több gond, itthon vagy.

Az ajtó kizárja a vihar minden zaját és dühét. Itt, a falakon belül nincs más, csak fény, meleg, és vidámság. Ide nem érnek el az erdő gondjai. Biztonságban vagyok... amíg újra ki nem lépek innen.

~~~

Ez a prológus még egy régebbi írásom, de azt hiszem, most már talán folytatni is tudom. Ha valaki rátalálna, légyszi, írjon kritikát, pozitívat, negatívat, hogy legközelebb jobbal álljak elő! Tudom, hogy még van ezen mit csiszolni, de megteszek minden tőlem telhetőt.

Megj.: A valódi főszereplő nem ő lesz, ezért is prológus a prológusom, nem pedig első fejezet. Ez csak amolyan hangulatfestés, helyzetvázolás :)