ELBASZVA

Nyolcadik Fejezet

- Nem! Nem, nem, nem! -állt fel azonnal, és kezeit is elkapta az enyémtől. - Soha!

- Nem tudunk mit csinálni. Már megvan a sulid is. És ez San Diégo! -biztattam.

- Nem érdekel, nem megyek! -fonta össze karjait.

- Nicole, nem akarok vitát. Nincs más megoldásunk jelenleg. Ez csak át meneti. Meg kell értened. -léptem oda hozzá.

- Nem akarok elmenni. -nézett fel rám könnyes szemekkel. Azt hittem a szívem megszakad érte, de nem mutathatom ki.

- Figyelj. -simítottam hátra haját. - Nagyon szeretlek. Én sem akarom azt tenni, de okos lány vagy. Meg kell értened, hogy miattad teszem. Azt akarom, hogy mindened meg legyen. Hogy el tudj menni az osztálykirándulásra, vagy ha megláttál egy pólót, akkor ne keljen várnod a következő fizetésig, míg meg tudom neked venni, de már nincs belőle méret. Ez csak átmeneti. Nem tudom meddig. De igyekszem egy jó munkát találni, de míg nincs...-vontam meg a vállam, és hangom is elcsuklott. - Beszéltem apuval is. Szívesen lát.

- Gyertek ti is! -könyörgött.

- Édesem, ez nem így megy. Tudod, hogy én nem mehetek.

- Ez így nem fair. -motyogta. Nem szóltam semmit, csak ismét vállat vontam.

- Nem azért küldelek el, mert teher vagy nekem. Hanem mert azt akarom, hogy mindened meg legyen, de most még annyit sem tudok adni, mint előtte.

- De nekem nem kell...

- Az iskola is hívogat, hogy mikor fizetem már be az összeget, amik kellenek. -szakítottam félbe.

- Ó. -mondta alig hallhatóan. Tekintetével a földet pásztázta, amire lehullott egy könnycseppje.

- Na. -öleltem magamhoz, amire még jobban belekezdett a sírásba.

- Sajnálom. -még ő kér TŐLEM bocsánatot?? Nem, ezt már én se bírtam. Együtt zokogtunk perceken át.

- Minden rendben lesz. Megígérem. Nem tart sokáig! Vagy ki tudja, talán még meg is fogod ott szeretni. Sokkal több lehetőséged lesz. Ezt te döntöd el. Mikor már egyenesbe jöttem, eldöntöd, hogy maradsz e. Nem erőltetek semmit, de ezt muszáj meglépnünk.

- Tudom. -szipogta. - Mikor kell mennem?

- Három nap múlva.

- Ejha. -sóhajtott szaggatottan.

- Felhívom a sulit, a héten már nem kell bejárnod. -mondtam, mire csak bólogatott.

Ezt a három napot sülve-főve együtt töltöttük. Nehéz, nagyon nehéz elválni a húgomtól, akit imádok, de az élet ilyet. Kegyetlen kis faszakalap. De neki ott jobb lesz. Gondolkodtam azon, hogy így legalább több motivációm lesz, hogy munkát találjak, de ha jobban belegondolok akkor szeretném, hogy San Diégoban éljen. Apánk kő gazdag. Mindent megkaphat, amit csak szeretne. Profi iskolákba járhatna, jobb körülmények között. Olyan élete lenne, mint egy igai tizenöt éves lánynak. Én csak hátráltatom. Így akkor megy el valahova, amikor csak akar, és nem kell lemondania egy programot, mert vigyáznia kell Scottra. Ezt persze nem mondtam el neki. Jobban fáj, mint neki, de akit szeretsz azt el kell engedne. Neki egy rendes iskolában a helye, ahonnan majd egy egyetemre megy. Megtanulja az általa választott szakmát, majd megismer egy kedves srácot is, aki hozzávaló. Apám megtanulta a leckét, nem fogja hagyni, hogy Nicollal is az történjen, ami velem.

- Kész vagy? -kiabáltam fel neki az emeletre.

- Igen! -szaladt le.

- Minden meg van?

- Ühüm. -bólintott.

- Jegyed?

- Tárcámba, az irataim mellett. -felelte.

- Oké, Scottit átvittem Robertához, kulcsom, telefonom, táskám megvan... Hát...mehetünk. -vontam meg a vállam halvány mosolyt erőltetve.

Szótlanul a kocsiba szálltunk miután a táskákat a csomagtartóba tettük. Az úton nem igazán szóltunk egymáshoz. Haragról szó sincs, csak most egyikőnk sem volt valami beszédes kedvében.

A reptérhez érkezve leparkoltam, majd a bőröndöt kivéve indultunk is be. Megnéztük a nagy kijelzőn a járatot, és észre vettem, hogy:

- Már csekkolnak. -biccentettem oda.

- Igen. -bólintott nagy sóhajjal.

- Minden nap beszélni fogunk, ígérem. -öleltem magamhoz jó szorosan. Fogaimat összeszorítottam, hogy ne buggyanjanak ki a könnycseppjeim, és amennyire, de sikerült is. Viszont szegény Nicolenak már kevésbé. - Nem sokára találkozunk. -mosolyogtam biztatóan.

- Igen. -törölte le könnyét. - Basszus. -nevette el magát, mire én is.

- Nagyon szeretlek!

- Én is szeretlek! -ölelt át ismét, és pár pillanatig csak így álltunk szótlanul, közben figyeltem, ahogy két egykorú lány örömükben ölelgetik egymást, mert végre találkozhatnak.

- Na, nyomás. Le ne késd nekem a géped. -mosolyogtam, álcázva a szomorúságomat.

- Rendben. -pillantott a kijelzőre.

- Hívj, ha leszálltál, és akkor is, ha már apunál vagy.

- Hívlak. -mosolygott. - Szia!

- Szia! -még egy rövid ölelés, aztán már csak figyeltem, ahogy a cuccait felvéve elindul, és minden lépésével egyre messzebb kerül tőlem. Átadta a jegyét, majd a sorba állt. Párszor még visszapillantott, de aztán már eltűnt a tömegben. Úgy gondoltam, jobb, ha elmegyek innen, mert a sírás nagyon fojtogat.

Mikor kiértem az épületből, már nem bírtam tovább. Leültem a lépcsőre, tenyerembe temettem az arcom, és csak zokogtam. Nem tudom mennyi idő telt el, mikor meghallottam, hogy valaki Jonának szólít. Csak is egy ember szólít így. Ezt nem hiszem el...