Nem kívántam soha azt, hogy minden egy varázsütésre megváltozzon. Azt, hogy a problémáim egy pillanat alatt tűnjenek el. Mindent meg tudtam oldani és mindennel meg tudtam bírkózni, most mégis itt ülök a saját kis birodalmamban és magányosan hullajtom a könnyeimet. Hah...legalább lesz miből újabb dalokat írnom. Egy dalt arról a párosról akiknek a látványa is fájdalommal tölt el, arról a személyről aki miatt azzá váltam aki vagyok, arról a személyről akit a leginkább gyűlölök ezen a világon és arról az emberről aki mindezt átélte. A nevem Lee JiHoon és ez az én tragikomédiám története.
Emlékszem a pillanatra amikor először másképp tekintettem Seungcheol-ra. Ugyan olyan nap volt, mint a többi, keményen dolgoztunk hajnalokig és én, mint mindig egyedül dolgoztam a stúdiómban. A csend már frusztrált, legalábbis amennyire csendnek volt nevezhető az, hogy már vagy nyolc órája a gép zúgásán, a hangszer hangjain és az én megszokottan csengő hangomon kívül más nem hallatszott.
- Woozi... - két kar fonódott a nyakam köré és enyhén éreztem parfümje illatát ami keveredett a fogkrém ismerős mentolos illatával.
- Seungcheol miért nem alszol még? -kérdeztem, de halványan elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy vendégül láthatom a kis birodalmamban, a kezemet egy pillanatig pihentettem csak a kézfején, majd visszaejtettem az ölembe.
- Aggódtam érted, tudod te egyáltalán mennyi az idő? - a hangja nyugalommal tölött el és éreztem azt a furcsa érzést, mintha a szívem összeszorulhatna a hangjától. Nem, nem ez a megfelelő kifejezés. Úgy éreztem, mintha azok a karok amik most az én nyakam köré fonódnak, gyengéden simogathatnák a szívemet is.
- Talán négy vagy fél öt. - válaszoltam. - Ti is eddig edzettetek nem? -kérdeztem és egy kicsit bűnösnek is éreztem magam, hogy ma nem voltam ott.
- Nem, már mindenki alszik úgy egy órája. - a kezei finoman masszírozni kezdték a vállamat a kapucnis pulcsimon keresztül. Kihúztam magam az eddigi görnyedt testartásomból és egy jóleső apró nyögés hagyta el a számat. Hallottam, ahogy halkan felkuncog erre a megnyilvánulásomra, az arcomat halvány pír öntötte el és próbáltam témát keresni, amivel elterelhetem a figyelmét.
- De, ha mindenki alszik, te miért nem? - fordultam felé, a szék hangosan ellenkezett a mozdulatomra.
- Mondtam, aggódtam érted. - mosolyodott el. Én felnéztem rá a lámpa vakító fényénél és ekkor éreztem először azokat a pillangókat a gyomromban, amikről eddig csak másoktól hallottam.
- Értem? - kérdeztem vissza. Csak bólintott és leült az üresen hagyott székbe.
- Gyere aludni. -mondta és összeborzolta a hajam - Majd holnap befejezed, neked is szükséged van pihenésre és evésre. Mikor ettél utoljára?
- Nem tudom, pár órája. - mondtam és valóban nem emlékeztem már arra, mikor is ettem utoljára.
- Valószínűleg még a reggelid lehetett az utolsó. - sóhajtott. - Kijössz enni vagy én hozzam ide? -a hangja komoly volt és én nem akartam neki ellent mondani, azt sem akartam, hogy tehernek érezze azt, hogy rám kell figyelnie.
- Menjünk. -mondtam, elmentettem amin éppen dolgoztam és kikapcsoltam a gépet. Hirtelen csend telepedett az egész szobára. Megdörzsöltem a szemeim aztán követtem Seungcheolt a konyhába.
- Mit szeretnél enni? - kérdezte - Sajnos csak azok vannak amiket a többiek meghagytak.
- Bármi jó, nem is érzem igazán éhesnek magam. -feleltem.
- Ne nevettess. - Leültem az egyik székbe és megvártam amíg elém pakolja az újramelegített ételeket.
- Te nem eszel? -kérdeztem, de úgyis tudtam a választ, így viszont nem éreztem jól magam, hogy egyedül kell ennem, ő pedig engem figyel. Ha belegondolok az elmúlt időszakban nem igazán ettem a többiekkel. Időnként valaki behozott nekem valamit vagy bekaptam valamit mielőtt bezárkóztam volna a stúdióba.
