°The love game°

Prológus

A tükör előtt állva próbáltam beállítani rakoncátlan tincseimet, melyek kék hajamból fészek módjára minden irányba álltak, csak arra nem, amerre kellett volna.

Közel negyed óra szenvedés után feladtam, megfogtam fekete, kötött sapkámat, fejemre tettem, majd felvettem szemüvegem, mire rájöttem, hogy nem vettem fel a kontaktlencsémet. A tükör előtt ülve próbáltam betenni a kék lencsét, hogy elfedjem felemás szememet. Kék jobb és barna bal.

A lencsét sikeresen beküzdve, indulásra készen vállamra kaptam táskám, megigazítottam egyenruhám és sapkám, majd elindultam. Az iskola nem volt messze, alig pár utca.

A nap kellemesen sütött, miközben sétáltam a fák ágai által szabdalt világos, ragyogó ég alatt. Egy-egy alacsonyabb ág mindig az utamba került, ám én csak átsétáltam alatta, hisz 165 centis belmagasságommal nem voltam kimondottan egy égimeszelő.

Beérve a terembe senkihez sem szólva leültem helyemre az utolsó előtti sorban, az ablak mellett, melyen a fény úgy áradt be, mint az árvíz: Gyönyörűségével elsöpört mindent. Ahogy ültem és vártam, elkezdtem zenét hallgatni és dudorászni, ami látszólag nem zavart senkit.

It's a new dawn, it's a new day, it's a new life for me... And I'm feeling good...

Ahogy a tanár belépett az ajtón, mindenki egy másodperc alatt a helyére ugrott, elnémult és vigyázban hallgatta a jelentést, egészen addig, míg engedélyt nem kaptunk a leülésre és az óra kezdetét nem vette.

utáltam ezt az állandó fegyelmet... Az egyenruhát... Így nincs egyéniségünk. Ezért is kék a hajam. Nem akartam kitűnni a tömegből, épp ellenkezőleg.. El akartam benne bújni, viszont az egyéniségemet meg akartam tartani.

Az óra rettenetesen unalmasan telt. Meg az utána következő is. Na meg az az utáni is. És az összes.

Ahogy mindenki kiment a teremből én is elindultam, le a az ebédlőbe. Egy nagy helység tele kis asztalokkal, körülötte székekkel.

Ahogy a bejáratból körbenéztem a diákok tömkelegétől zsúfolt étkezőn elfogott a hányinger. Rengetegen vannak bent.. Én mind csak fiúk. Magas, jóképű, helyes fiúk.
Egymást lökdösve, röhögve tolongtak, beszélgettek, a szerencsésebbek már az asztalokat körbefogva ettek.

Miután kikértem mai ebédemet, ami úgy nézett ki, mintha mindjárt elmászna a tányéromról, kerestem egy üres asztalt. Találtam is egyet, egy félreeső, hátulsó sarokban, ismét az ablak mellett. Csak ültem egyedül, zenét hallgattam és étvágytalanul piszkáltam az ételnek titulált izét a tányéromon.

Tőlem egy-két asztalnyira egy csoport fiú röhögve próbálta úgy feldobni a villáját, hogy az a levegőben minél többször átforduljon, majd elkapják. Az egyik srác kiemelkedően sármos volt a többihez képest:  Fekete haját oldalra dobva hordta, olyan hanyag eleganciával, ami senki másnak nem állt volna jól. Mogyoróbarna szeme úgy ragyogott, mintha drágakő volna, mely oly gyönyörű, hogy visszaveri a napfényt.  Arcán finom borosta, ami  kifejezetten a gyengéim közé tartozott.

Mikor észrevettem, hogy már túl feltűnően bámultam rá, tekintetemmel az ablakon kívüli tájat kezdtem szemlélni. A fákat, melyek kezdtek levélbe borulni a tavasz közeledtével, a zöldellő füvet, mely tenger módjára borította be a kinti világot, s finoman lengedezett, engedelmeskedve a szélnek. A kék eget, ami ma valahogy még boldogabbnak látszott, mint általában. Lehet ő is örült a tavasznak.

Egy mémes csattanást hallottam, majd valami hozzáért a kezemhez. Odapillantottam, majd megláttam az ismeretlen támadót: A sármos fiú túl magasra dobta villáját, ami végül az asztalomon landolt.

- Ne haragudj, elvétettem az ívet. - Mondta mosolyogva, majd felemelte az ezüstös evőeszközt az asztalról - Én a helyedben azt nem enném meg. Úgy néz ki, mintha meg lenne mérgezve - Mutatott a tányérom tartalmára.

- S-semmi baj.. Nem.. .Nem terveztem megbocsájtani.. Azaz ! Megenni... Nem akartam megenni - Dadogtam vörös fejjel. A szépfiú arcán mintha halvány mosoly játszott volna. Vagy kiröhögött, vagy élvezte, hogy zavarba hozott. Mindegy is. Kacsintott, majd visszaült a barátaihoz, tovább versenyeztetve villadobáló képességüket.

Felállva az asztaltól átverekedtem magam a tömegen, leadtam a tálcát, rajta a "maradékkal" és elindultam haza.

Kint még mindig jó idő volt. Pont elég meleg, hogy kabát ne kelljen, de a szél miatt egy pulóver azért elkélt. Hazafelé ballagva csak az ebédlős szépfiún gondolkoztam. Nem tudtam kiverni a fejemből.

De miért....?