Citrom

Első fejezet: Monológ

    -Zuhogot az eső. Villámok cikáztak az égen, és a mennydörgés uralta az eget. A máskor a munkásoktól és mezőgazdasági gépektől hemzsegő farm, most átadta magát a vihar karjaiba. Emlékszem szombat este volt. Már vagy három órája sötétségbe borult a farm pedig csak körülbelül egy órája mehetett le a nap. De ami a legijesztőbb volt, hogy három órája nem csendesedett a vihar. Dennis már régóta a szobájában volt és gyakorolt a harsonaversenyre, ami egy hét múlva lesz Jacksonvilleben. Mindig azt szerettem benne, hogy volt önbizalma, és mert nagyot álmodni. Kitartó munkájának mindig volt értelme. Talán azért is vagyok vele együtt, mert tudom azt, hogy nem fog elhagyni jelentéktelen dolgokért. Eddig mindig amikor bajban voltam, ott volt mellettem és segített. Mindig nagy ambícióval állt azok a dolgok mellé amit szeretett, és nem sok mindenbe vágta bele a fejszéjét, de amit elkezdett, véghez is vitte.
Jó fiú volt mindig, és rettentően okos. Nagyon jól ismerte az embereket, mindig tudta, hogy hogy kell beszélni velük.
És én. Hát rólam annyit, hogy itt lakom a Jacksonville melletti farmunkon, és informatikai egyetemre járok, ősszel leszek másodéves. Amikor bekerültem az egyetemre, kételkedtem abban, hogy bírni fogom a megerőltetést, de ahogy teltek a hónapok rájöttem, hogy nem is olyan vészes. Nem volt értelme féljek a nullásoktól, és egyesektől. Mai nap is egy programon dolgoztam. Már szinte egy éve írom de még mindig elég kezdetleges. Sokszor mikor unatkozok szórakozásból is csak gépelek. Az anyám szerint már beteges, hogy ennyit foglalkozok egy programmal, de szerintem nem az, mivel szeretem amit csinálok. Viszont apám. Hát ő mindig azt mondja, hogy foglalkozzak vele minél többet, mivel sok hasznát fogom venni, és ha sikerült befejeznem, akkor nagy tudományos előrelépést fog jelenteni, ami az én nevemhez fűződik.
És a szüleimről nincs is sok minden amit mondjak. Ők vezetik a farmot, bár inkább csak a munkásoknak adják a parancsokat. Viszont a sok munkás megfizetése ellenére is, elég jövedelmező a zöldség, a narancs és a cukornád termesztése, na meg az állatok tenyésztése.
Jó itt a farmon, nem is adnám oda a városi környezetért. Reggel jó érzés a munkások által csapott zajra ébredni, és nyáron mikor jó az idő, jó éjjeleket eltölteni a függőányban a csillagos ég alatt Denissel. Szóval megvagyok elégedve amit kaptam az élettől. Jó környezet és jó társaság, szerető szülők akikkel mindent megtudok beszélni, főleg az anyámmal, mivel az apám nagyon sokat utazik, hiszen a farm mellet, nagyon sokat foglalkozik a történészettel. Az emberek eredetét kutatja, és egy írástekercsért, vagy egy csontért el tud utazni akár a föld másik felére is. Utoljára egy hónapja volt elutazva spanyolországba egy kőtáblának az egyik darabjáért amin egy fél mondat volt látható. Akkor meg is kérdeztem tőle, hogy megérte ennyi időt és pénzt elpazarolni azért, ő meg azt mondta, hogy ha nem tette volna meg ezt a lépést akkor leragadt volna a kutátással, tehát megérte. Mondjuk a munka fogalma nála eltörlődik, mivel ő azon az elven van, hogyha szeretjük amit csinálunk, akkor sohasem kell dolgozzunk. Meg van győződve arról, hogy minden apró információra szüksége van. Egyszer emlékszem azt mondta, hogy ha egy betű, vagy egy rajz is hiányzik a kutatásból, akkor leragad addig, amíg ki nem deríti, hogy mi kell oda. Úgy képzelem el a kutatását, mint egy láncot, amin kisebb, és nagyobb szemek is vannak. Hiába van meg neki a legfontosabb láncszem, ha egy akár szinte jelentéktelen hiányzik.
Amikor Dennis apja eltűnt otthonról, az apám volt az aki felajánlotta, hogy ide költözhet a farmra. Azt mondta, azért tette meg ezt a lépést, mert tudja, milyen nehéz apa nélkül felnevelkedni, de én tisztában voltam az igazsággal, ami az, hogy az én kedvemért ajánlotta fel. Igaz el is érte a célját, mert amióta itt lakik, azóta tele vagyok energiával és hihetetlenül hangzik, de többet is foglalkozok a projektemmel. Ez annak köszönhető, hogy Dennis nagyon sokat gyakorol, naponta akár négy-öt órát is, és én ez idő alatt, felmegyek a szobámba és írom a programot. A harsona hangja felhallszik az én szobámba, de ez egyáltalán nem zavar, sőt inkább ellenkezőleg, nagyon szeretem hallani, amikor gyakorol mivel azt érzem ilyenkor, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül.
Az ismerőseim künlegesnek tartanak, és valahol én is érzem ezt. De kétféle különlegességet említenek meg. Van aki azt mondja, hogy abban vagyok különleges, ahogyan viselkedem az emberekkel. Szerintük nagyon értek az emberekhez és sokszor, akár ránézésből is meg tudom mondani, ha valakinek valami problémája van, és ha elmondja, tudok olyan tanácsot adni, amit ha megfogad, az valóban segít.
A másik, dolog meg az, ahogyan kinézek. Egyedinek tartják azt, hogy citrom árnyalatú szemem van. Sokan mondják, hogy nagyon talál a szőke hajammal. Apám mindig citromnak becéz. Ez nem is zavar, viszont már kezdték átvenni a családtagjaim, és egyre gyakrabban szólítanak így.
Meg kell barátkozzak a ténnyel, hogy különleges vagyok. Sokak szerint jó különlegesnek lenni, viszont szerintem, az egyediség a társadalomból való kitaszítottság érzetét adja.