Love In France

1.

1789. július 12., Párizs

Vallerie tehetetlenül állt a megbolondult tömeg mellett, s csak nézte. Hiszen apja a palota konyháján dolgozott, s a megélhetésük csakis tőle függött. A kis tér közepén felállítottak egy emelvényt, s azon fiatal egyetemisták kiáltoztak. Hergelik a tömeget, gondolta. Valamilyen szinten egyetértett az emberekkel. Ő maga is ugyanúgy látta a pusztulás jeleit, az éhínség és a járványok már a nagyvárosokban pusztítottak. Az emberek forrongtak. Egy újabb fiatal ugrott fel az emelvényre. Barátai kezüket nyújtották neki segítségképpen. Ő megragadta a legközelebbit s felhúzta magát. Megjelenésekor a tömeg elcsendesedett, s mindenki arra várt, vajon mit mondd. Erőteljes fellépése volt, s a diákok jellegzetes öltözetét viselte. Kifakult bordó kabátja volt, s egy kék sálat akasztott a nyakába, mintha nem is érdekelné, elhagyja e, mert csak díszként viseli. Úgy tűnt, megengedheti magának az ilyesfajta luxust. Rövid, barna haját megborzolta a szél. Ő nem szólt semmit, csupán tekintetét hordozta körbe a téren, mélyen belenézett minden ember szemébe, mintha meg akarná jegyezni az összes arcot, amit lát. Vallerie elmosolyodott. Ügyes húzás, gondolta. Az emberekkel azt érezteti, ismeri őket, ők pedig bíznak benne, s hallgatnak rá. Hirtelen a férfi elkiáltotta magát, sokan pedig összerezzentek ijedtükben.
- A király menesztette Neckert! Ez a jel! Tűrjük tán tovább, ahogy a családunk, szeretteink éheznek? Fegyverbe! Éljen Franciaország!

Vallerie megdöbbent. Hiszen ezek a szavak forradalmat jelentettek. A diák szavait éljenzés, s üdvrivalgást váltotta fel. Az emberek kezükkel hadonásztak össze vissza. Vallerie nem értette, hogy örülhetnek olyasvalaminek, amiről tudják, hogy halált hoz. Egy nő nekiment, s ellökte őt. A lány a sárba esett, ráléptek kezére, lábára, ruhájára. Könnyei patakzottak az arcán, már attól félt, agyontapossák, s itt fog meghalni, mikor valaki kiemelte a tömegből. Ő maga először fel sem fogta, mi történik vele, a kosaráért aggódott. Vajon anyja mit fog szólna ahhoz, hogy elhagyta? És a ruhája? Felnézett, s amit elsőként meglátott, az egy zöld szempár volt. Ismerős volt neki az idegen arca, mintha már látta volna valahol. Majd rájött: az az ember tartotta a karjaiban, akinek a kijelentésétől az emberek felbolydultak. A férfi tekintete a lány arcára tapadt, szeme izgatottságtól csillogott.
- Jól vagy?
Hangja lágy volt, s megnyugtató. Simogatta a bőrét. Vallerie beleremegett.
- Kérem tegyen le.
A férfi lábra állította, de el nem engedte. Ujjai a lány arcához közelítettek, s gyengéden letörölte a könnyeket.
- Kérlek, válaszolj.
- Az egész a te hibád - válasza megdöbbentette az ifjút. Hátrahőkölt, kezeit lassan leeresztette maga mellé.
- Nem értelek - mondta lassan. - Miért hiszed, hogy az én hibám? Az, ami veled történt? Vagy amit mondtam?
- Amit mondtál.
- Kérlek, magyarázd meg.
Vallerie nem gondolkodott a válaszon. Halkan suttogta, mintha nem akarná, hogy másik is meghalhassák amit mondd.
- A halálba küldted őket.
A fiú elmosolyodott.
- Különleges vagy - mondta. Vallerie kezéért nyúlt, s megcsókolta azt - Tudod, a legtöbb ember ilyenkor magával törődik. Nem az idegenekkel.
A lánynak újabb gondolat ütött szöget a fejében, s már csak a tudat is, hogy a férfi meghalhat, fájdalmat okozott neki. Ezen meglepődött, hiszen nem is ismerte.
- Marcus vagyok - mondta a férfi, s közben kisimított egy tincset a lány arcából.
- Vallerie.
Körülöttük az emberek megőrültek, ám ők csak nézték egymást. Vallerie elveszett a zöld szempárban.
- Gyönyörű vagy - a lány elpirult, s lesütötte a szemét.
- Te pedig lázadó.
Marcus elmosolyodott. Csodálta a lányt, hiszen sose találkozott még olyannal, mint ő.
- Azért még láthatlak?
Vallerie elkerekedett szemekkel felnézett, szívét remény töltötte el. A könyveiben rengeteget olvasott már a szerelemről, de sosem hitt abban, hogy létezik szerelem első látásra. Pedig most nem tudott másra gondolni.
- Örülnék neki.