A Szívek Királynője - A Boszorkány (Javítás Alatt✒️📖)

1.fejezet/ 1.rész✒️

Haven, napjainkban

Sötét árnyak kísérik utamat a hold halovány fényében fürdő erdőben. Menekülök valami elől, ami a nyomomban van. Érzem rothadó, hideg leheletét a hátamon. Az ágak végighorzsolják a bőrömet, vékony, égető nyomot hagyva maguk után.

Egy kunyhót pillantok meg magam előtt, melynek ablakán gyertyaláng dereng. Futok felé, de nem érem el - testem hirtelen találkozik a talajjal. Arcom a puha, sáros földet súrolja. Megemelem és elfordítom a fejem a hörgés irányába, és látom, ahogy hosszú, fekete karmok a bokám után kapnak, majd visszarántanak.

Körmeimet a földbe vájom, bízva abban, hogy talán most elszabadulhatok...
De nem így történik.

Ágak reccsenését hallom, majd egy mély, torz hörgést. Felhúzom a térdem magam elé, arcomat tenyerembe temetem. Léptek közelednek. Egy lidérc világítja be a koromsötét helyet ragyogó kék fényével. Nem tart sokáig. Ködszerű füst szivárog be, ami elnyeli a világosságot, míg végül teljes sötétség borul rám. Szinte hallom a fény sikolyát, ahogy kifújja utolsó leheletét.

Egy kastély udvarán találom magam. A falakat vastag moha fedi. Fájó, torz sikolyokat hallok, amelyek a kőfalak mögül szűrődnek ki. Talpam alatt a nedves föld megremeg. Elveszítem az egyensúlyom, és nekiesem valaminek. Tapogatózom: nedves, érdes. Talán egy szobor... de ha így van, miért érzem ujjaimon a szívének dobbanását?

Lassan felemelem a fejem. Egy angyalszobor az, aminek nekiestem. Élettelen, szürke szemeit bámulom - melyek hirtelen életre kelnek. Futni akarok, de ruhám szegélye beleakad a kardba, amit gondosan tart a kezében.

A kastély fekete, kétszárnyú ajtaja kinyílik. Valami hörög mögüle. Rohanni kezdek az irányába, de megtorpanok: az ajtó hirtelen becsapódik előttem.

Szemem sarkából látom, ahogy az embernagyságú szobrok életre kelnek. Úgy sorakoznak fel mögöttem, mint egy sereg katonája, akik véres háborúra készülnek. Megindulok újra, de... egy angyal állja utamat. Szemei üresen bámulnak rám. Hatalmas szárnyaiból éles tüskék emelkednek ki, melyekből piros vér csordul, s a földre hullik - épp a lábaim köré. Kardját felém emeli. A hangja éles sikításként hasít a levegőbe. A pengét a mellkasomnak nyomja.

Pillantásunk találkozik.

Sötét szemeit az enyémbe fúrja. Érzem a mögöttem álló szobrokat, ahogy figyelnek. Tudom, nincs menekvés.

Lepillantok. Fehér ruhám vérvörös színt öltött.
Visszanézek az angyalra.
Széles vigyor húzódik az arcára, majd átszúrja a szívemet.

A szobrok egyszerre ujjonganak, és én már csak szívem utolsó dobbanását hallom...
egy fájdalmas, visszhangzó dallamot, ami belém mar.

---

Minden éjjel ugyanez az álom kísért.
Pontosan három hónapja, amióta ideköltöztünk anyával. Egy régi stílusú kastély lett az otthonunk. Hátborzongató látvány minden este bámulni az udvaron álló, élethű szobrokat. Ráadásul a szobám ablaka pont a hátsó udvarra néz, ahol egy kardot tartó angyalszobor egyenesen az ablakomra mutat...

Nincsenek barátaim. Egyetlen rokonom Eric, szerencsére ő itt lakik a városban. Két mostohatestvérem van: Alice és Kevin. Alice-szel már az első perctől jól kijöttünk, Kevin viszont... nos, ő nem igazán örül a jelenlétemnek. Minden mozdulata azt sugallja, hogy szívből utál.

Tizenhét éves vagyok, és egy kisvárosban születtem. Ott voltak barátaim. Itt... senkim sincs.

Pár éve súlyos pszichés problémáim voltak. Azóta csak a nyugtató tart vissza önmagamtól.
Sokan mondják: „légy önmagad"...
De mi van, ha az, aki valójában vagy, sokkal veszélyesebb, mint az, akinek mutatod magad?