Elveszett volna?

Egyesek azt gondolják, mindenük megvan. Pénz, drága autók, hatalmas ház... De ők az igazi értékekre nem gondolnak. Nincs mellettük senki, aki szereti őket, akire támaszkodhatnának. Nekem volt valakim.
10 éves koromban a szüleimmel új városba költöztünk. Új otthon, új iskola, új emberek. Az első napomon, egy velem egyidős lány vezetett körbe az iskolában. Összebarátkoztunk. Ő lett az én legjobb barátom, én pedig az övé. A hétköznapjaim részévé vált. Ha nem volt ott, hiányzott. Állandó szereplője lett az életemnek.
Telt múlt az idő, s lassan nekem is benőtt a fejem lágya. Észrevettem ki ő. S szívesen néztem, ahogy a szellő belekap szőke tincseibe, vagy mikor nagy, kék szemével rávilágít valakire, és ettől az illető mindig úgy érzi, el kell mondania neki szíve legféltettebb titkait. Ő pedig, a hófehér bőrű, szőke angyal, meghallgatja. Az ember pedig semmit nem tehetett varázsa ellen.
Lassanként ugyan, de rájöttem én is, szeretem. Jobban, mint egy barátot.

Ilyenkor az ész azt diktálná, hogy elmondjuk, mit érzünk. Ám én nem tettem. Ugyanis féltem. Féltem, hogy elveszítem, ha elmondom neki, mit érzek iránta. Féltem, hogy többé rám sem bírna nézni, ha megtudná az igazat. Ez a rettegés kihatott az életemre. Bevallom őszintén, az iránta való érzéseim késztettek meghátrálásra. Így hát nem mondtam semmit. S bár szívem minden nap, minden pillanatban darabkaira hullott, őt magam mellett tudhattam. Ha máshogy nem is, legalább így mellettem volt. Mint a legjobb barátom.

Teltek múltak az évek. Elhagytuk az általános, majd a középiskolát is. Ő egyetemre ment, én pedig családom múltjához hűen katonának álltam, s kiképzésre mentem.

A huszonkettedik születésnapján kaptam meg a behívóm. A levél már rögtön másnapra szólt.

Születésnapi partit tartott. Kis összejövetel volt csak, semmi különös. Nem szerette a nagy felhajtásokat. Csillogott a szeme, amikor az ajtóban állva meglátott engem. Lassan odamentem hozzá, megöleltem, s a fülébe súgtam, hogy boldog születésnapot.

Az est végén minden bátorságomat összeszedve álltam elé. Megmondtam neki, hogy teljes szívemből szeretem.
Ő csak állt velem szemben, kék szemei hatalmasra nyíltak. Mintha szája sarkában egy halvány mosoly deremgett volna fel.
Ám ekkor elmagyaráztam neki, miért most, miért így vallottam ezt meg.
Elmondtam, hogy másnap elmegyek. S nem akartam úgy itt hagyni őt, hogy talán sosem mondhatom el ezt neki.
Erre elsírta magát.
Gyorsan megöleltem, homlokon csókoltam, s elindultam haza. Nem bírtam volna még egyszer a szemébe nézni. Soha, de soha nem akartam, hogy így érezze magát miattam. Főképp nem a születésnapján.

Pár órával később már úton voltam egy másik kontinens felé.
Tudtam, hogy küldetésünk titkos, s akár évekig is elnyúlhat. A legközelebbi családtagjainknak elvétve küldhettünk egy-egy levelet, de semmilyen más kommunikációs forma nem volt megengedett.

Majdnem két év telt el ebben a monotonitásban. Édesanyám egyik levelében írta meg, hogy Ő még minden nap érdeklődik utánam, s hazavár. A tudat, miszerint megbocsájtott, tartott életben.

Aztán olyasvalami történt, amire egyikünk sem számított. Egy katona legrosszabb rémálma vált valóra. Saját társunk árult el bennünket.

Feketébe öltözött halálosztag jött értünk. S magukkal vittek. Azt hittem, sosem látom többé a családomat. Anyámnak vajon mit mondanak majd? Eltűntem? Meghaltam? S apám? Hogy viseli majd, hogy egyetlen gyermeküket, egyetlen fiukat valószínűleg sosem láthatja többé?
És Ő? Vajon gondol-e még majd rám? Eszébe jutok-e valaha?
Fekete csuklyát húztak a fejemre, s a vállamat lökdösve haladtunk előre az éjszakába. Legalábbis azt hiszem, még éjszaka volt. Egy teherautó motorjának dübörgését hallottam egyre közelebbről. Hát lehet, mégsem ölnek meg? Túlélhetem?
Hónapok teltek el azóta, azt hiszem. De nem tudom biztosan. Lehetnek akár évek is. Egyik sötét cellából kerültem át a másikba, onnan pedig egy újabba, és újabba. Idejét nem tudom, mióta nem kaptam rendes ételt, vagy tiszta vizet. A körülöttem lévők halálsikolyai mellett hunytam álomra fejem, s csak remélhettem, nem én leszek a következő.
Az ébrenlét csak szenvedéssel járt. De mikor elaludtam, álmodtam. S ez tartott életben. Mert Róla álmodtam. Minden emlékemet összegyűjtöttem, s megalkottam a saját fantáziavilágomat. Társalogtam vele, Ő pedig mesélt nekem. Az életéről, a munkájáról. Egyszer, mintha azt is mondta volna, hiányzom neki. De honnan is tudhatnám én ezt?
Lassanként már régi barátomként üdvözöltem a szenvedést.
Egy idő múltán az ember elveszti létének azt a részét, mely az életben maradásért küzd. Kihuny a szemében a szikra, s megtörik. Ez az a pillanat, ahonnan nincs visszaút.

Egy alkalommal furcsa zajra ébredtem cellámban. Ismerős nyelven kiabáltak az emberek. Oly' rég nem hallottam már, hogy először fel sem ismertem. Az otthonomra emlékeztetett. Hosszú, hosszú idő óta először, elmosolyodtam.

A feletteseim azt mondták, szinte csodával határos, hogy életben vagyok. Majdnem négy éve vesztették nyomomat, s már feladták a reményt, hogy megtaláljanak.
Azt is említették, hogy eltűntnek nyilvánítottak. A szüleim városról városra költöznek azóta, mintha nem bírnának letelepedni. Senki sem tudja, éppen merre járnak. Tudtam, meg kell keresnem őket. De engem most egy bizonyos személy érdekelt.

Mindent kiderítettem Róla.

Megtudtam, hogy miután elvégezte az egyetemet, nevelőnőnek állt. Úgy éreztem, látnom kell Őt.
Mindig is szerette a virágokat. Hatalmas, vörös rózsacsokorral a kezemben, indultam meg az óvoda felé, ahol dolgozott. Egyenruhám mintha fojtogatott volna, de én csak mentem tovább. Valami különleges erő vonzott oda.
Amikor beléptem az épületbe, megcsapta fülem a zsibongó gyerekek kacagása. Szám önkéntelenül mosolyra húzódott. Azt se tudom, hogy jutottam el a folyosó utolsó ajtajáig. Arra sem emlékszem, ki irányított oda.
Ez a bizonyos ajtó tárva nyitva állt. Innen szűrődött ki a leghangosabban gyerekek nevetése. Egyszer csak egy lágy, dallamos női hang parancsolta őket rendre. A zsibongás elhalt, én pedig közelebb léptem, mintha az a bizonyos hang húzott volna magához. Egy apró gyermekkel találtam magam szembe hirtelen. Csintalan tekintetével először a rózsákra nézett, majd rám. Ujjamat szám elé téve kértem, ne áruljon el.
Ártatlanul elmosolyodott, s bólintott, mintha beleegyezését adta volna. Beljebb léptem a szobába, de még így is az ajtó takarásában voltam. Egyre több gyerek gyűlt körém, kezdtem feltűnő lenni. Az ablak mellett ülő nő felnézett, s mikor meglátott, elmosolyodott. Hirtelen egy szék nyikordulását hallottam meg, s szívem hevesebben kezdett verni.
Tudtam, hogy Ő közeledik.
A gyerekek mögé lépett, s ekkor észrevett. Kezéből kiesett a kis játékmozdony, s hangos csattanással ért földet. Csillogó, kék szeme könnybe lábadt, kezét szája elé kapta.
- Igen - súgta szívem halkan. - Még mindig szeret.