A Little Like Fate [Hungarian translation] [Magyar fordítás]

Vacsora és végre beszélünk

Vasárnap reggel, mikor felébredtem, olyan rosszul éreztem magam, mint ahogyan már régen nem. A megfázás, amely néhány napja rám tört, immár teljesen legyengített. Az egész testem tiltakozott, ha csupán egy mozdulatot is tettem. Fáztam, annak ellenére, hogy szorosan betakaróztam és a fejem lüktetni kezdett akár csak a gondolatára is annak, hogy kiszálljak az ágyból. A fekhely mellett órára pillantva láttam, hogy már délelőtt tíz óra volt. Meglepődtem, hogy anyukám még nem jött be a szobámba, hogy felébresszen. Kihasználva az alkalmat lehunytam a szememet és reménykedtem, hogy az alvástól jobban leszek.

- Milly, kelj fel!

- Mmm, nem akarok.

- Amelia, már délután kettő óra van. Szerintem ideje felkelni.

Mintha ágyúból lőttek volna ki, olyan gyorsan ültem fel az ágyban ezzel elég nagy kellemetlenséget okozva a beteg testemnek. Már régen nem éreztem magam ilyen gyengének. Anyukám valószínűleg láthatta rajtam hogyan is érzek, ugyanis azonnal megváltozott az arckifejezése. Egy acélból lévő nő jelent meg előttem, aki megtanulta hogyan kell ezeket a helyzeteket kezelni.

- Mi a baj?

- Azt hiszem lázas vagyok. Mindenem fáj és fázom.

- Szedted a gyógyszered?

- Igen - válaszoltam őszintén. Minden nap bevettem a tablettákat az előírás szerint és a doktor által javasolt vitaminokat is szedtem.

- Rendben hozok neked egy kis Tylenolt. Ez az egyetlen gyógyszer, amely nem zavarja meg a többit.

Ezután anya kilépett a szobámból, és a mindig teljesen telepakolt gyógyszeres szekrény felé indult. Amíg távol volt, még egyszer megpróbáltam kiszállni az ágyból. Ezúttal sikerült, így elvánszorogtam a fürdőszobáig, mely mindössze néhány méternyire volt a szobámtól. A tükörből az a lány nézett vissza rám, akit reméltem, hogy soha többé nem fogok látni. A szemei karikásak és a bőre sápadt volt. A teste különösen törékenynek tűnt, ahogyan a hatalmas pulóver szinte elnyelte. Siralmasan festett.

- Amelia, hol vagy?

Anyukám egy perccel később rám is talált egyik kezében egy üveg vizet, a másik kezében pedig a Tylenolt tartva. Egy szó nélkül átadta őket nekem és végignézte, ahogyan lenyelek két tablettát.

- Ahogy elnézem, le kell mondanunk a ma esti vacsorát.

Egy részem megkönnyebbült a szavai hallatán. Ez azt jelentette, hogy legalább még egy napig nem kell szembenéznem Ashtonnal. Ugyanakkor egy kis korholó hang a fejemben azt súgta, hogy nem lehetek gyáva. Beszélnünk kellett, és jobb volt ezt most megtenni, mint mindinkább halogatni és remélni a legjobbakat. Semmi sem fog megváltozni, ha nem teszek erőfeszítéseket abba az irányba, hogy rendbe hozzam a kapcsolatunkat. Talán nem akart a barátom lenni, de még mindig megérdemli, hogy beszéljen valakivel. Mindenki megérdemel egy embert, akinek mindent elmondhat.

- Miért nem tartjuk meg itt? Szerintem addigra jobban leszek.

- Biztos? Nem baj, ha itthon szeretnél maradni. Nem kell semmit sem csinálnunk.

Anyukám, az áldozatok királynője, megint azt tette, amiben a legjobb volt.

- Biztos. Felajánlanám, hogy segítek elkészíteni a vacsorát, csak nem szeretném, ha más is megbetegedne...

- Persze, Milly, azt hiszem ezzel egyedül is meg tudok birkózni. Fel kell hívnom Ashton anyukáját, hogy tudja: változtak a tervek.

Kilépett a szobából közben magában motyogva, hogy ki kéne tisztítani néhány üvegtálat és elő kéne venni a porcelán étkészletet. Én csak mosolyogtam, miközben néztem, ahogyan elmegy és tudtam, hogy ez volt az életnek az a része, amelyből kimaradt az elmúlt három évben. Örültem anyukámnak és Mrs. Irwinnek, na meg a még mindig töretlen barátságuknak. Azt kívántam, hogy bárcsak ugyanez vonatkozna rám és Ashtonra is. Az óra negyed nyolcat mutatott, ami azt jelentette, hogy Irwinék nemsokára megérkeznek. Az egész napomat az ágyban töltöttem TV-ét nézve és azt kívántam, hogy jobban legyek. Ez azonban nem vált be és két Tylenollal később is ugyanolyan rosszul voltam, mint mikor felébredtem. Mindenki, de legfőképpen anyu miatt úgy döntöttem, hogy úgy fogok viselkedni, mintha nem lenne semmi baj. Világoskék szűk farmert viseltem, sima fekete Vanst és egy régi fekete pulóvert, amit egy kicsit átalakítottam. Ejtett vállú volt, jól nézett ki, és még melegen is tartott. Hajamat egy kicsi, magasan összefogott lófarokba rendeztem, főleg azért, mert túlságosan is lusta voltam bármi mást csinálni. Annak ellenére, hogy nem hittem a sminkben, most mégis elfedtem a sötét karikákat a szemem alatt, hogy ne nézzek ki annyira siralmasan. Elég kár, hogy nem tudott segíteni a közérzetemen is.