A szív szabadsága

1 Fejezet.

Marcello

Azt mondják, minden embernek van egy hely a világon, ahová mindig visszahúzza a szíve.

Nekem ez a hely mindig is Toszkána volt.

Akármerre vitt az élet, akárhány koncertet adtam, akárhány országban álltam színpadra, a végén mindig ugyanazt vártam a legjobban.

Hogy újra motorra ülhessek, és végigguruljak azokon az utakon, amelyeket még gyerekként ismertem meg.

Sokan azt hiszik, a motorozás a sebességről szól.

Mosolyognom kell ezen.

Ha látnák, milyen lassan vezetek ezeken a dombokon, biztosan kinevetnének.

Nem azért motorozom, hogy minél hamarabb odaérjek valahová.

Azért motorozom, hogy egy kicsit tovább tarson az út.

A reggeli nap már aranyszínűre festette a szőlőültetvényeket, amikor befordultam a kedvenc szerpentinre. A bukósisak alatt halkan dúdoltam az új dalomat, de a szöveg megint nem akart összeállni.

Mindig ez volt a legnehezebb.

A dallamok könnyen megszülettek.

Az érzéseket viszont sokkal nehezebb volt szavakba önteni.

Leparkoltam a Ducati motoromat a kilátónál, levettem a sisakomat, és hagytam, hogy a szél végigborzolja a hajamat.

Innen beláttam szinte az egész völgyet.

A ciprusok hosszú sora úgy szelte ketté a tájat, mintha valaki ecsettel festette volna fel őket a dombokra.

Ezt a látványt soha nem tudnám megunni.

A telefonom rezegni kezdett.

Már a csengőhangból tudtam, ki keres.

-Ciao, mamma!

-Jó reggelt, kicsim! Ugye nem felejtetted el, hogy ma ebéd lesz nálunk?

Felnevettem.

-Hogy felejthetném ezt el?

-Pedig tavaly majdnem siekrült.

-Az egyszer volt.

-Háromszor.

Megráztam a fejem.

-Rendben. Ott leszek.

-És ne motorral gyere úgy, mint legutóbb. Mire megérkeztél, teljesen kihűlt a lasagne.

-Akkor most gyorsabban megyek.

-Pont ez aggaszt.

Nevetve bontottuk a vonalat.

Anyám mindig ugyanúgy aggódott értem, még így, hogy már a harmincadik évemet tapostam.

Leültem a kilátó kőfalára.

Elővettem a gitáromat, és az ujjaim azonnal megtalálták a megfelő akkordokat, és hangokat.

A zene mindig könnyebben jött, amikor senki sem figyelt.

A színpadon több ezer ember előtt is tudtam énekelni.

De a dalaim mindig itt születtek.

Ezen a helyen, ezek a dombok között.

Néhány perc múlva lépéseket hallottam magam mögött.

Egy idős házaspár sétált el mellettem.

-Marcello!

Mosolyogva intettem nekik.

-Boungiorno!

-Hallottuk a rádióban az új számodat! Büszkék vagyunk rád!

-Grazie mille.

Ez volt az, amit szerettem ebben a faluban.

Itt senki sem sztárként nézett rám.

Itt ugyanaz a srác voltam, aki gyerekként focizott a főtéren, és biciklivel versenyzett a barátaival.

És őszintén?

Nem is akartam más lenni.

Messze a reflektoroktól, a rajongók kiabálásától és a véget nem érő utazásoktól végre újra kaptam levegőt.

Ezen a reggelen, most csak én voltam.

Én, a motorom, a gitárom és az a világ, amelyet semmiért sem cseréltem volna el.

Az ujjaim lassan végigsiklottak a húrokon. A dallam végre összeállt a fejemben, de a szavak még mindig hiányoztak.

Lehunytam a szemem.

A szél végigsöpört a dombokon.

És egyszer csak megérkeztek.

*"Ho cercato il vento..."*

Elmosolyodtam.

- Ez az.

Gyorsan felkaptam a füzetemet, mielőtt elszállna az ihlet.

*"Ho cercato il vento,*
*ma il vento eri tu.*
*Ho seguito la strada,*
*e mi ha riportato a casa."*

Megálltam.

Hangosan újra elénekeltem.

Nem volt tökéletes.

De végre volt benne valami.

Valami, ami én voltam.

A szavak jelentésén kezdtem gondolkodni.

*"A szelet kerestem,*
*de a szél te voltál.*
*Az utat követtem,*
*és az hazavezetett."*

Talán erről szól minden dal.

Nem arról, amit kimondunk, hanem arról, amit nem merünk kimondani.

Akartam folytatni a dalt, de a telefonom csörgése megzavart. Felvettem a kezembe, és láttam, hogy anya az. Majd ránéztem az órára és látom, hogy közeledik az ebéd idő, kinyomtam majd írtam egy üzenetet.
"- Úton vagyok"

Ugyan ezeken a tájakon inkább a dolce farniente vagyis az édes semmittevés a legjobb, de most rohantam, hogy ki ne hüljön a pasta.