~ Horváth Dávid
Valahol most te is nézed az
estét, hol a domb az ég alá hajol,
hallgatod a tücsök hegedűjét,
siránkozik a papírhajó.
Csendes hétvégén nézem az
eget, hogy száll az égre a
szerelem.
Talán a kútnál állsz vagy
régi háznál, szemed
csillagokkal fellegek felett járkál,
s kendőd igazítsd meg hajad fölött,
hisz a szél viszi illatod a rét fölött,
mely lassú porral hinti az erdőket,
s a temetőn a halott is följön
sírjából, ha meglátja e gyönyört.
Vagy lehet, hogy épp sétálsz
e hideg éjjel, vagy lesed
a megbúvó rétet,
s hogy születik meg ablakod
alatt egy gyönge lélek.
Fáznál, mint a nyárfa
levele mohás fa alatt, a
fa megreped, s féltem, hogy
elrabol a baj.
Csókod enged a szélnek,
hátha érzem, mit érez
szerelem, mi nem tőlem van.
Letörlöm könnyeimet, néked
adom azt, rakd el gyönge polcra,
mit őriz akkor, ha jön a baj.
Hadd nézem, hogy érted sír a
reggel, harangszóval búcsúzik a
testem, éjjelente még fázom,
de ha reád gondolok,
fiatal szívem újra álmod.
Nem is ismerlek, nem tudni, hogy
merre vagy, talán a közelben
nézed a madarakat,
s mondd, látod-e ugyanazt a
holdat, mely az én vállamra is
reám hajol, s gondolsz-e
néha-néha, hogy a kezemet
foghatod.
A faluszéli harang lassan kondul,
s ködben bújó csillagokat
keresi a tavasz.
Fák tetejéről álmokat loptam,
s néked adtam azt, ha
gondolsz reám, nézz fel,
fel, fel fellegek alá, hol a szívem
elázott, mert porba dobtam,
mit elvitt egy röpke madár.
Elveszítem testemből
láncra vert testem, szabad volnék,
de nincs, ki szeressen engemet
Ha élsz még ezen e zarándok
vidéken, jöjj el hozzám,
s kívánj valami szépet.
Akkor én följövök hamvaimból,
újra kélek félve és siránkozva.
Kérlek, hogy adj egy életet
nékem.
